Sokáig ziháltak. Kapkodták a levegőt. A szívük ritmusa a hevesen emelkedő mellkasuk tánca mintha nem akarna véget érni.  Anyja mellett feküdt. Nézte ahogy a duzzadt vörösre csókolt ajkait nyalogatja egy-egy levegővétel után. Hihetetlen. Felfoghatatlan. De tényleg megtette. Megtették. Nem akarta, hogy véget érjen. Nem akarta tudni, hogy mi lesz ezután. Tudta, soha többet nem tudna az anyja szemeibe nézni, úgy, hogy ne  jutna eszébe ez az éjszaka. Ez az élmény. Mindig azt hitte, ettől az öleléstől már nincs visszaút. A gyönyör perceivel borul örök sötétség az ő szemeire is. De nem. A mindent elsöprő kéj után, életben van. Itt. A valóságban. Az anyja mellett az ágyban.

Jeges fuvallat. A gerincén átfutó borzongás. Miért? Már megint…ez a furcsa érzés. És a szó. Rémülten kapta szemét a férfira. Vajon meghallotta? De hiszen, ő is kimondta! Amit soha, soha nem mondtak ki egymásnak. Őt nézte. A szürke szemek mélyén…ült valami. Ez a tekintet, ami végigkísérte. Nem, olyan, mint …Megborzongott. Felkapta az ágyról a köntösét, s lehajolt a Parkinson-címeres tükörért. A férfi gyorsabb volt mint ő. Erős a marka. A tükör ismét pattant. Pansy sötét szemekkel nézett a villogó szürke szempárba.

-         Ne tedd!

-         Miért ne? – akarta kirántani a kezét Pansy.

-         Nem akarom, hogy fájjon! – komorult el a férfias hang.

-         Mi??? – Pansy másik kezével igyekezett lefejteni az ujjairól a férfi szorítását.

-         Az igazság – kemény tekintet. – Kérlek ne tedd! – magához rántotta a nőt, s durván csókolta az ajkait. Pansy szívébe intenzív félelem költözött. Remegett egész valójában. A lelke, a  szíve, a szeme vészjóslón kiszáradt, majd megnedvesedett. Elrántotta a száját a csókból, s egyetlen perdüléssel pattintotta a tükröt. A visszaverődésben…

-         NEEEEEM!- Pansy összerogyott, velőt rázó sikolya az egész táborban hallatszott.

-         Anya ne! – kapta el Falco. Pansy taszította magától a férfikarokat, s képtelen volt abbahagyni az eszelős zokogást és sikítást. Patakokban ömlöttek a könnyei.

-         MERLIN KÖNYÖRÜLJ! MIT TETTEM!? – hisztérikus sikítással ismételgette megállás nélkül. Arca eltorzult ,szaggatta lelkét a döbbenet, az iszonyat, az undor. A száján még a csókok íze, a bőrén, az érintése, a nedvességük keveredett még mindig a köntös szívta fel, ahogy Pansy a földre rogyott.  Falco emelte fel újból magához. Pansy a szája elé tartva a kézfejét nyöszörgött.

-         Neeem! EZ NEM IGAZ!

-         Hagyd abba!  - rázta meg anyját. Hisztérikus kiborulás. Félt, hogy anyja eszét veszti itt és most a szeme láttára. – ANYA!

-         NE! NEE!  - Pansy kitépte magát a karjaiból, s remegve hátrált tőle.  – NE ÉRJ HOZZÁM!

-         Már megtettem – Falco magára kapkodta a ruháit.

-         Merlin!!!- Pansy átkarolta magát a karjaival és könnyfátyolán át nézte a férfit. Émelygett. Hányingere volt. Önmagától, az egész helyzettől. S leginkább a szótól, amit kimondott…az érzéstől, amit nem tudott elfojtani… - ÉDES MERLIN!

-         Fejezd már be! – csattant Falco. – Túlpörgeted magad! Gyere inkább üss meg! – fújtatott dühösen Falco. Pansy jéggé dermedve állt és meredt a fiára, Draco képében. Falco egyetlen mozdulattal előtte termett, s anyja kezét lendítve ütötte meg magát. – ÜSS MEG! DE NE CSINÁLD EZT!

-         MIÉRT?! MIÉRT?! FALCO! HOGY TEHETTED EZT!

-         Te is akartad! Hazudnál magadnak is  ha azt mondanád nem kívántad! Nem merted megtenni, mert a fiad vagyok. Tudod sokat gondolkodtam rajtunk. Kettőnkön. Blaise-el is megtetted volna, tudtam, hogy velem is. Csak egyetlen képet kell látnod!  - Pansy most már magától rontott a fiára, őrültként dörömbölt a férfi mellkasán, de Falco leszorította a karjait. – ÉS VEDD ÉSZRE NEKEM MONDTAD, HOGY SZERETSZ! – kegyetlen fagyos nézés, melyben ott volt a kétségbeesés is.

-         Ne! NE mond! Nem akarok tudni róla! – Pansy zihálva menekült a férfi elől. Falco szorosan a nyomában követte a nőt a sátor berendezései között.

-         Megadtam, hát a módot. AZ egyetlent, amiben beteljesedhet az amire mindketten vágytunk.

-         KÉPZELŐDSZ! MEGŐRÜLTÉL???  - sikította Pansy, s képtelen volt emlékezni, hol hagyta a pálcáját.

-         Gyerekként is láttam rajtad a szemeden! Ahogy én is tudtam. Csak az alkalomra vártál. Évek óta rágódom az ügyön. Amióta nagykorú lettem a módot kerestem, hogy közel kerülhessek hozzád. MA elértem a célom. ITT VAN AZ A KURVA PÁLCA! – csapott le a dohányzóasztalon a levendulaillanók között fénylő ezüstmarkolatú fekete pálcára Falco, anyja elé dobta. – ÖLJ MEG! TESSÉK! MAGAM ADOM A KEZEDBE! – zihálta Falco. Pansy a haját túrva zokogott, arca eltorzult a fájdalomtól, hullott a könnyei árja megállíthatatlanul. – Ezt kerested nem? ?Mit akarsz tenni? Nekem semmi az élet tudod jól! Ami a célom volt megkaptam. Tedd meg!

-         MIT AKARSZ FALCO??? ÉN ÖLJELEK MEG? AZ ANYÁD VAGYOK!!! VÉSD MÁR AZ ESZEDBE! – sikoltotta Pansy.

-         Akkor majd megteszem én! – Falco kitépte anyja kezéből a pálcát, s maga felé fordította. Pansy vadmacskaként csapott le a pálcájára, hogy visszaszerezze.

-         Látod képtelen vagy megölni – sziszegte Falco. A százfűléfőzet hatása megszűnt. Falco olyan könnyedén változott vissza, hogy észre sem vette. A saját élesre metszett szürke szemei égették vad őrülettel anyja kétségbeesett pillantását. – Gyűlölet és szeretet. Olyan közel van egymáshoz… Gyűlölni fogsz anya? – sziszegte anyja arcába. – Gyűlölni akarsz?  -Pansy nem válaszolt. – Ha nem. Akkor ölj meg! Itt és most! Tedd meg! – anyja kezét a mellkasához irányította a pálcával. De Pansy semmit nem tett. Falco dühösen rántotta a nőt magához, s száját az összepréselt ajkakra szorította. Megrázta a nőt. – Csókolj vissza! TE is akarod! – sziszegte kíméletlenül a nő arcába. Sós könny áztatta kíntól szenvedő arc. Az erőszakos férfiajkaknak mégis engedett. Zuhantak az örvénybe. Rázkódott az egész teste a lelkét szaggató zokogástól, a beismeréstől és a fájdalomtól. Igen. Ő is akarta. Gyűlölte magát, gyűlölte Falcot is ezért az érzésért. Azért, hogy most ,hogy nem akarja, még most is elgyengül, hogy megremegnek a lábai Falco csókjától…nem csak fizikailag. Lelkileg találkoztak össze. Önmaga nyersessége. A bűn, a szenny, a mocsok. Ketten fürödtek benne. S szenvedés volt e csók, s élvezet. Hüppögve falta az ajkakat, s a fiú könnyei is megindultak. A düh könnyei. A vágy könnyei. ÉS mégis annyira testi vágy volt pusztán az övék. De akarták. A kohó tüzében égtek. Fájt a lelküknek ez a csók, mégsem akarták abbahagyni. Az utolsó tudták jól. A legbűnösebb. Már nem volt mentség, nem volt kiút. Se sár, se közöny, se halált hozó fátyol. Amibe burkolózhatnának.  Szomjasan itták egymás csókját, ami egyszerre szaggatta szét a lelküket…Félelmetes húzó erő. Több volt a fájdalom mint a gyönyör. Levegő után kapva szakadt meg a csókjuk.

-         Szeretlek anya – lépett el Falco. Pansy behunyt szemmel zokogott. Csak rázta a fejét tiltakozón, csapzott a haja, az arca könnytől ázott, nem hallotta mikor csapódott a sátor függönye a fia mögött, egyedül maradt a bűnnel, a tettel. Forgott vele a sátor, émelygett, s nem is akart menekülni a sötétségből, ami zuhant rá.