Nincs bocsánat. Olyan bűn ez, amelyre nem hogy más, ő maga sem találna bocsánatot. Nem is keresett. A sötétségben végigpergett előtte az élete. Bűn és kárhozat… olyan sok, hogy számát nem tudja már. Gyilkolás, kínzás, árulás, hazugság…a halottak erdeje, Cián Malfoyyal az élen. De a megcsalásra nincs könyörület. Blaise levele, a kétség. S ő mégis belement. Mégis hagyta. Nem akarta becsapni önmagát sem. Sejtette, hogy más a felszín és mást rejt a mély. Egyedül akart lenni a sötétség pedig kiváló volt erre. Nem is akart kijönni ebből a sötétségből.

Most távol állt tőle a gondolat, hogy ő vezető, halálfalók várják a parancsát, az utasítását, hogy feleség…és anya. A legbűnösebb mind közt. Bánta a szót, amit kiejtett egy férfinak. Életében először. Egy férfinak, akinek nem is akarta, akinek nem is úgy gondolta. Bár maga a szó talán valóban Falcora illett. Mert ami Draco és közte volt, arra ez a szó kevés. Ezért nem is használták. Ezért is mondta ki akkor éjszaka olyan természetesen.  Fájt a lelke. A szíve. És igazán nem tudta a bűntől, vagy attól, hogy mit is kezdhetnének most az életükkel. Hogy lehet ezek után a körülöttük élők szemébe nézni.

Önmaga előtt is beismerte, hogy hibát követett el. Hibát, amikor engedett. S már nem tudja meg nem történtté tenni, kijavítani. ÉS ezt a hibát tudatosan ejtette. Tisztában volt a figyelmeztetéssel. S mégis…ő is…engedte, hogy elvesszenek. Mindketten.

Hűtlen volt egy bűnös szenvedély miatt. Nem kellett volna engednie ennek a bűnös kísértésnek, de a vére hajtotta. A saját vére, a kíváncsisága, a vágya, a Parkinson-vér. Az önpusztító vér, amely a fiában erősebben kibukott, mint a másik kettőben.

Halk madárcsicsergés. Távoli gyereknevetés. Pansy a horgolt krémszín leterített anyagon pihent. A gyerekek már messze szaladtak. Az árnyékban csaknem elnyomta az álom. Könnyed simításra ébredt. Juharfalevél. A szemhéját, a száját, a nyakát simította. Pansy elhessegette a csiklandozó levelet.

-         Falco! – nevetett Pansy behunyt szemmel.

-         Honnan jöttél rá, hogy én vagyok? – morcos gyerekhang. Pansy elgondolkodott. Kétsége sem volt, hogy ki a játékos. Aki kedveskedve simítja át a bőrét a falevéllel. Rögtön tudta, hogy Falco lesz.

-         Megéreztem – Pansy összeráncolta a homlokát, s felnézett. Falco elvette anyja szeme elől a juharlevelet.

-         Szereted igaz? – kérdezte Falco.

-         A juharszirupot igen – bólintott Pansy. Ismét leeresztette a szemhéját. Falco megforgatta ujja között a juharlevelet, s a szárát a szájába vette.

-         Felmászol velem arra a juharfára? – nézte a távolban levő fát Falco.

-         Nem. Megmondtam, nem mászok fára – válaszolta Pansy. Falco a homlokához nyomta a homlokát, s a súlya egy pillanatra anyjára nehezedett. – Szállj le rólam Falco! – Pansy érezte, az összesimuló testüket, s erőtlenül megemelte fia nehéz testét. – Hallod! – Falco összeszűkült szemekkel simította át anyja száját a juharfalevél szárával, majd egyetlen mozdulattal felpattant.

-         Falco! – Pansy ahogy megszólalt megnyalta az ajkát, s a juharfalevélről átjutó nedvességet is lenyalta. Felpattant és a fia után szaladt.

-         Tudtam, hogy fára akarsz mászni látod? – nevetett Falco, s könnyedén felmászott a juharfára. – Tudod anya! Ez nagyon jó volt! – kacsintott le anyjára. Pansy piros fejjel nézett fel a fiára. Nem kérdezett rá, mire érti Falco. Tudta nagyon jól. Az egyetlen villanásnyi összesimulás. Ahogy ránehezedett. S most ez a felháborító incselkedés. Falco állandóan provokálja. Már a bosszantásig.

-         Befejezted Falco!? – mordult Pansy. – Gyere le onnan!

-         Nem! – nevetett Falco. – Szerezzek neked juharszirupot?

-         Nem! Gyere le de azonnal! – parancsolta Pansy. Falco szájába véve a levelet megpödörte, s leugrott anyja elé. Gyorsan csattant anyja éles tenyere. Falco szemeiben vidám fény gyúlt.

-         Tudod, hogy élvezem, ha ütsz – mosolygott pajkosan Falco. – ÉS anya ezt te is élvezed!  - Pansy felháborodottan hápogott. – Anya miért nem ismered most be, hogy jó volt? – az izzás. Már megint. Ott égett a szürke szemekben. Falco nevetve futott el előle, mielőtt anyja a pálcájához kaphatott volna. Nem mert pálcát emelni a gyerekeire. ÉS Falco ezt tudta róla. Tudta, hogy miért nem. Mert Pansy kezében gyorsan röppent a pálca, s később gondolkodott.  Nem akarta bántani a gyerekeit. Ezért óvakodott, ezért csattant a pofon, fia arcán.

Nem akart felébredni. De a világosság kíméletlenül közelített. Fintorgott. És Émelygett, szédült. Hányingere volt.

-         Hajlandó vagy már végre felkelni? – morgó flegma hang. Pansy lelkére gyógyír volt most ez a férfias hang. De mégsem tudta most értékelni.

-         Hagyjál mit akarsz? – szinte azonnal kijött belőle minden. Draco idejében tartotta az ezüsttálat a felesége elé.

-         Förtelmes amit művelsz – mérte végig Draco s kimenekült  a tállal. Lustán lépkedve tért vissza. – hAjandó vagy elárulni, hogy mi ez? – Pansy kerülte a tekintetét. – Van fogalmad róla hány napja kínlódsz az önsanyargatásban??? Két hete! Voldemort kénytelen volt visszavenni az irányítást. Mert te képtelen vagy összeszedni magad.

-         Azt, akarod, hogy még pocsékabbul legyek? – mordult Pansy.

-         Ne játszd az ártatlant! – csapta fel a takarót Draco. – Miért kell örökké emlékeztetned arra, hogy egy átlagos nő vagy és semmi több??!

-         Mi?

-         Blaise, Voldemort! Oké. Nem tudom el nem felejteni, de legalább értettem. De ezt! Azt hiszed ne mtudom, hogy a következő a sorban a saját fiunk! Pansy ez gyomorforgatóan undorító!

-         Honnan? – Pansyból újból kijött minden.

-         Én is hánynék magamtól, ha ezt tettem volna a lányommal – mérte végig Draco. Kirántotta az ágyból Pansyt. – Hogy honnan jöttem rá?? Hát nem volt nehéz. Falco a szemem elé nem mer kerülni.  Haza se jött. Kint táborozik az árok szélén vagy ki tudja hol, de ne is kerüljön a szemem elé, mert puszta kézzel fojtom meg!  Ahogy téged is!

-         Draco! – kapta el a karját Pansy.

-         Mit akarsz? A saját fiammal kellett megcsalnod komolyan??? Van érzéked az abszurd és lehetetlen helyzetekhez nem mondom! De ez már mindent felülmúlt! Mi a fene ütött beléd? – rázta meg Draco.

-         Nem tudom – nyögte Pansy.

-         Hát majd én tudom! Falco! A romlott életvitelével. Mindent szétzúzna maga körül. Belehajtott téged is ebbe. Az őrületbe akar kergetni minket. Így akar hatalomra jutni. Tudod mi ez drága hitvesem. Bosszú! A másodszülöttek bosszúja! Mindig is tudtam, hogy kárhozat még egy fiút világra hoznod! Tessék! Itt van az ára. Te akartad! Szeretődnek akartad a fiad?? – Draco tombolt, a haját túrta, a bútorokat csapkodta, s  tehetetlenül járkált a szobába.

-         Draco ne mondj ilyet! – Pansy a haját túrva borult a földre s ismét zokogott. Két hónapi lázas eszméletlenség után, ismét. Saját keresztjét hurcolja.

-         Az igazságot vágom, hozzád te ostoba liba! – csattogott Draco. – Mit akarsz? Miért ővele? Miért? Hányszor tegyelek egy nap magamévá, hogy elégedett légy? Hogy ne engedj minden férfi csábításának? Úgy hullasz az ölükbe, mint egy kiéhezett szuka! ÉS Falco! A vére árulója! Selejt is volt az is marad! Mindig tudtam. A saját fiamról kell ezt mondanom, de így van. A Te véred hajtja! PArkinson-vér. Kitagadom! Elegem van belőle!

-         NEEE! – Pansy a lábába kapaszkodva állította meg Dracot. – Azt nem teheted! Ha kitagadod megölöd!

-         Azt is akarom. Halljon bele a szégyenbe! Te úgyse tudsz, mert neked már nincs lelked hozzá!

-         Draco ne mondj ilyet!

-         Mit mondjak? Merlinre! Van fogalmad róla mit csináltatok? Falcot nem tűröm meg tovább a Malfoy-birtokokon és ebből nem engedek! Téged nem küldhetlek el, pedig hidd el megtenném! – fagyos acélszürke szemek. Pansy. Draco féktelen indulattal rántotta magához. Kíméletlenül csókolta.  A hálóingjét feltolva nyomta az ágyra. – neki kimondtad igaz? Nekem miért nem? Egyszer sem! Hány év! De soha nem kaptam meg – a behatolással egy időben, Pansynak felfordult a gyomra.

-         Engedj! Engedj Draco!  - Émelygett forgott vele a szoba. Attól, amit Draco a fejéhez vágott ,amivel szembesült. A Józanító szöveg megérkezett, nem váratott magára. Draco előtt nem sok titka lehetett.

-         Nem! Nem! – indulat. Düh, és kegyetlenség. Egyikük sem élvezte. Draco tehetetlen bosszúságában tette, Pansy a szabadulást várta. Draco ellőkte, s nézte ahogy Pansy a mosdótál felett öklendezik. – Szedd össze magad! Meddig helyettesítsen Voldemort? Mit gondolnak a halálfalók! Persze a titkos szerelmesek csak egymásra gondolnak igaz? Meg magukra! A harc nem állt meg. Blaiset nem hatja meg a te pszichikai önsajnálatod és engem sem. Sőt senkit sem. A Halálfalóidat sem Pansy. Szóval kapd össze magad állj a fiad elé, és mond meg neki ,hogy ő is kaparja ki amgát az ópiumsírból, mert a harc a mi harcunk a Malfoyok harca és Deimost még kötik a saját szabályaink. Szóval nektek kell helyt állnotok! Ettől függetlenül Falcot nem tekintem a család tagjának! – csapta be maga után az ajtót Draco. Pansy még mindig a mosdótál felé görnyedve küszködött. Egyetlen hiba. Egyetlen félrelépés. S mégis…világok zuhannak össze körülöttük. A családjukban. Az életükben. Pansy kimerülten rogyott a mosdótál melletti karosszékbe.