Kibuggyant az első fájón-szomorú kövér könnycsepp a rebegő pillái alól. Keresve az utat csordogált bizonytalanul a sápadt arcbőrön, keveredve a föld porával, a bőrre csapódott füst fekete koromszemcséivel. Elhagyta az ereje. Nemcsak a lelkiereje, a fizikai ereje, de a varázsereje is. A legsúlyosabb csapás, ami érhet egy boszorkányt. Egy tiszta varázslócsaládba született boszorkányt különösen. A halálfalók már hónapok óta ezt teszik, azokkal, akik nem hajlandóak elfogadni az ő uralmukat. Elszívják a varázserőt mindenkiből, aki ellenük van. Az ellenség varázserő nélkül pedig semmit sem tehet ellenük.  Legalábbis a varázsvilág törvényei szerint. S most hosszú hónapok után őt is elérte a kegyetlen szakítás. A pálcáját kettétörték, s kiszívták belőle az utolsó csepp, utolsó léleknyi varázserőt is. Összetörten hanyatlott az elvonuló halálfalók után a földre. Megtépázottan, kifosztottan, magányosan. Keze erőtlenül hanyatlott a derekára, s kiszáradt, cserepes ajkakkal suttogta az egyetlen nevet, aki beragyogta az életét, akinek a fényében élt mindig is:

-         Harry! – kézfejével eltakarta szeme elől a lenyugvó nap utolsó bágyadt sugarainak fényét, s várta az álmok táncát és játékát, amely ismét visszahozza számára a bátor férfi emlékét. Lehunyt pillái mögött még ma is látja a smaragdzöld szemek ragyogását, a nevetését, a tarkóját dörzsölgető zavart mozdulatot, a mosolyát, az illatát…s érzi a szája ízét. Sűrűbben peregtek a könnycseppek a földre, keveredtek a száraz nyári föld porával. – Ó Harry! Miért? Miért hagytál el? Engem! Minket! – lehelte esdeklően, s testét rázta a visszafojtott feltörni készülő zokogás. Várta, hogy álomba szenderüljön. Nem akart tudni a világról. A varázsvilágról, ami Harry Potter nélkül a pokol üstjévé változott. Amíg élt Harry addig élt a remény, hogy legyőzhetik a Sötét Nagyurat. De amióta elpusztították, a halálfalók harca minden korábbinál nagyobb és elsöprőbb, kegyetlen támadásokba csapott át. Gyilkoltak amerre léptek, talárjuk halálszagot árasztott, maszkjuk mélységei a halál rémképeit idézték mindenki előtt. Rettegtek a varázslók és boszorkányok, s állandó félelem lett úrrá minden varázsvilágban lakón. Menekültek. De Voldemort bosszúja elől nem volt menekvés, se a muglivilágba…se máshová. Az ellentámadók hitét Harry éltette, mert benne bíztak, tőle várták a megváltást. Túl nagy volt a bizalom, s túl kevés az ellenállás. Harry nélkül a szélrózsa minden irányába röppentek szét az egykor Voldemort-ellen fellépők. De a megtorlás időszakában szó sem volt menekülésről. Most megtapasztalhatta, milyen az ,ha eléri a varázsvilágbeli ellenállót Voldemort pálcájának átka. Nem volt kedve már felállni sem többet. Az élet értelmét vesztette. Harry nélkül számára mindenképp. Most varázserő nélkül, meg fog szűnni minden.

-         Ginny Weasley! Még mindig azt a béna szerelmedet siratod?! Már lassan egy éve, hogy utolérte a jól kiérdemelt végzete, ahogy a jóslat szerint is lennie kellett! – rémülten lebbentek fel a fáradt szemhéjak, s a gyémánt könnycseppeken keresztül a kerítéskapunak flegmán támaszkodó, fölényes gúnyos vigyorral őt bámuló Draco Malfoyra nézett.

-         Tűnj el a birtokunkról Malfoy! – sziszegte Ginny, s védőeszköz után kutatott a szemével ,ahogy fellökte magát a földről.

-         Csak nem félsz Weasley? – kacagott hátborzongatóan Draco. – Ezt nevezitek birtoknak? Hiszen ez egy disznóól! – lökte el magát Draco a kerítéstől, miközben végigmérte a fekete portól koszolódott talárt a nőn. Dulakodás, és ziláltság nyomai látszottak a taláron.

-         Miért nem a halálfalócimboráiddal állsz odébb! Ők már elmentek! – kiáltotta neki Ginny.

-         Visszajöttem, hogy végleg elvegyem, ami a miénk! – lépett közelebb fenyegetően Draco.

-         Mi…? Mit akarsz? Te szemét patkány! – Ginny a kút mellé állított vödröt a férfihoz vágta, s berohant az Odúba. Draco egyetlen pálcapöccintéssel kivédte az ütést, s öles léptekkel haladt Ginny mögött. Csapódott az ajtó, Draco felrántotta, s a lépcsőnél kapta el a nőt. Ginny karmolt, sikított, s rúgta Dracót ahol csak érte. A férfi ránehezedve igyekezett elkapni a hadonászó karokat. – Eressz el te mocsok!

-         Ez a háború pszichológiája! – sziszegte a képébe Draco, s leszorítva a nőt a lépcsőre, szétfeszítette a lábaival Ginny rúgásra feszülő lábait. Egyetlen kemény döféssel a magáévá tette. Ginny felsikított, s tehetetlenül küzdött az erőfölénnyel szemben. Szeméből patakzottak a könnyek. – A teljes vereség érzése – zihálta Draco. – Nos milyen érzés? A győztesek mindenben győznek! Vagyis a vesztesek mindent elveszítenek. Elvesszük a nőiket is! Mekkora élvezet éppen Potter barátnőjét meggyalázni! – vihogta Draco elégedett lihegéssel. Ginny elfordította a fejét a mentaillatú lehelet elől.

-         Gyűlöllek! – sziszegte Ginny.

-         Jó! Az jó!  - nevetett Draco. – Felejthetetlen élmény éppen veled tenni ezt! Az lenne a legjobb, ha Potter láthatná is! – lihegte Draco. Ginny elfordította a tekintetét. A recsegő deszkákat nézte a korláton. A hátába vésődtek a lépcsőfokok, ahogy Malfoy a kemény fának szegezte. Mozdulni sem tudott a férfi szorításából. S szeméből megállíthatatlanul potyogtak a könnyek. Soha nem hitte, hogy egyszer megerőszakolják, s hogy éppen…egy Malfoy lesz az. Kifejezéstelen arccal várta, hogy mikor lesz már vége. Mikor hagyja már békén ez az erőszakos szörnyeteg. Most szeretett volna meghalni. Ebben a percben, ahogy minden, ami érték volt, végleg elveszett, ahogy ilyen megalázásban kell részesülnie, ebbe már bele lehetne halni vagy mégsem? Egy ideig fel sem fogta, hogy Draco feltápászkodott róla, s már megigazította saját talárját. Ginny remegő kézzel seperte le a talárját ,hogy eltakarja a lábát. Szemében vad tűz villant, s körmeivel vágyta, hogy belemarjon ebbe a fölényes simaarcú, gőgös beképzelt férfi képébe. Draco úgy vágta le a lócára akár egy rongyot. Ginny újabb támadásba lendült, s körmével végigszántott a férfi nyakán. Érezte a serkenő vért a körme alatt. Draco felordított, s Ginny hajába markolva sziszegte.

-         Ezért megfizetsz te kis szajha! – sziszegte félelmetesen villogó szürke szemekkel.

-         Mi van hívod apádat? – gúnyolódott Ginny. – Mégis hogy alacsonyodhatott ideáig egy Malfoy! Egy vérárulóval bemocskolni magát – villantotta szemeit Dracóra.

-         Bármikor megölhetnélek! S meg is teszem egyszer! – húzta résnyire a szemét Draco.

-         Tedd meg! Nem félek tőled Malfoy! – zihálta Ginny, ahogy érezte tépik a vörös szálakat a bőréből.

-         De még hagylak hagy érezd meg milyen nyomorult az életed, most varázserő nélkül – kacagott fel gúnyosan Draco, s Ginnyt a konyhába lökve kiviharzott az ajtón. Ginny reszketve karolta át magát a karjával ,s rázta a testét a zokogás.  A férfi szorításának nyomai még mindig ott voltak a karján, az ütődések felhorzsolták a bőrét, de mégis a hihetetlen tény, hogy ezt tették vele.

-         Merlinre! Hová torzul el a varázsvilág?  - rázta a fejét Ginny, s a rásötétedő konyha sarkába meredt. – Ó, Harry! Bárcsak itt lennél! – Ginny tántorogva elindult az emeletre, a lépcsőn még mindig fenyőillat terjengett. Egy idegen, egy halálfaló, a megerőszakolója illata. Az embertelenség, s a meggyalázás. A halálfalók birodalma lám ide is elért. Az Odúba, ide a Merlin szakálla mögé rejtett távoli helyre is. Nincs már hely a nap alatt, ahol ne a halálfalók uralkodnának. A félelem hona ez a világ. A félelem birodalma, Voldemort birodalma. Ginny a fenyőillatot megérezve felfordult gyomorral megszaporázta a lépteit, s a mosdóba rohant, s öklendezve rogyott a vécékagylóhoz. A dézsában hideg víz állt. Nincs már pálcája, amivel felmelegíthetné. Vállát rándítva belelépett a jéghideg vízbe, s dörzsölte dörzsölte magát a vadvirágos habfürdőjével, holott tudta, az érintéseket, és az erőszak emlékét már nem tudja lemosni magáról. A hidegtől remegve csavarta mélyvörös hajából a vizet, s a törölközőjét maga köré tekerve az erkélyhez lépett.  A bátyjai mind meghaltak. Harry is. Egyedül Percy élte túl a harcokat, de hol járhat most. A Minisztérium feloszlott elillantak mind. Fejetlenség uralkodott az egész varázsvilágon. Hermione úgy fogalmazott néhány hónapja: anarchia van, a halálfalók diktatúrájában, s félő, hogy a helyzet csak rosszabb lesz. Hermione, vajon vele mi történhetett? Özvegyen, egy kislánnyal. Az erőszak kellős közepén. London sem biztonságos. Teljes elszigeteltség, és teljes csend, hamarosan pedig teljes nyomor. A halálfalók uralkodnak mindenek felett. Gyűlölködve járják a vidéket, felégetnek mindent maguk mögött, pusztulás jár a nyomukban. A segítséget viszont már nincs honnan s nincs kitől várni. Addig élt a remény míg Harry élt. S az ellenállóknak szavuk sem lehetett. Tiszta győzelem volt. Voldemort és Harry párbaján egy varázsvilág szeme csüggött. Harry mindig azt mondta, a romokon nő a legszebb virág. Ne aggódjanak! Hát lehet most nem aggódni? Két hónapnyi szárazélelemmel a kamrában? S közeledik a tél. Talán ezt a telet már meg sem érik. Talán jó is lenne, most behúzni a zsalukat, s többé fel sem kelni. Ginny berántott a hálószobája zsaluját, s kimerülten dőlt el az ágyon, hogy álomba sírja magát. Álomba amely nem hozott megváltást. Megerőszakoltatásának elemeit élte át újra és újra. Az erőszakos, meglepetésszerű közösülést.  Újra szinte maga előtt látta a tehetetlenül ökölbeszorult kezét, a félrefordított fejét, ahogy az erőfölénnyel szemben kénytelen elviselni a férfi durvaságát. Lelke mélyéig megrázta a borzalmas élmény, s az álom sem hozta a feldolgozás megkönnyebbülését. Ennyi mindent egy napon elviselni, emberfeletti lélekerő kell hozzá. S ez az egy benne, Ginevra Weasleyben éppen elég volt. Ahhoz, hogy szívósan túléljen mindent. Hogy túlélje a világon legjobban szeretett férfi elvesztését is. Azt hitte belehal a fájdalomba. Ma azt hitte belehal ekkora megaláztatásba. S nem, ismét lenyugodott a nap ,s hamarosan ismét felkel, s ő benne lesz itt lesz a világ részese lesz. Mert a halál ritkán érkezik akkor, amikor kívánjuk is. A leghőbb kívánsága most igazán az volt, hogy megbosszulhassa Draco Malfoy tettét. Lassan érlelődött ez benne, de tisztán és egyértelműen önnön harcias éne emelkedett felül az önemésztő bágyadtságon ismét.    Ez volt az ő éltető ereje. Az Odú táplálta harcias bátor küzdési vágy. Amit annyira szeretett Harry is benne. Ginny volt az egyetlen, aki a legkilátástalanabb helyzetekben is optimista maradt, életerős, és küzdésre kész. Ez az erő kellett Harrynek a harchoz, hogy szembeszálljon Voldemorttal. Belőle merített erőt. Ezt titkon mindenki tudta. Hogy Ginny támogatása kell neki, igényli akár a napfényt ,akár a vizet, akár a nő szeretetét. De ez a szeretet és támogatás kevés volt a második gyilkos átok kivédésére. S Ginny Harry nélkül már csak saját létezéséhez bírt elegendő erővel. Mások előtt rejtette mennyire csak létezés már ez s nem életerő. Kiben volt ugyan még több? Elszigetelődött mindenki. Senki nem tudott senkiről. Megszűnt minden információáramlás. Az emberek féltek. A varázslók és a boszorkányok is. Voldemort uralma sötét fellegeket emelt a varázsvilág fölé, sötétebbeket mint előző uralma alatt. Behúzódott mindenki, s igyekezett lakatlannak tenni a vidéket, hogy a halálfalók gyanútlanul elvonuljanak, s sértetlenül hagyják őket. Ez volt a túlélési technika. Amit Ginnyvel is alkalmaztattak a bátyjai. De most már senki sem gondoskodik róluk. Az ellenállók közül a  férfiakat megölik, a nőket megfosztják a varázserejüktől, így megy ez. Ginny határtalan dühvel figyelte a tehetetlenséget és az önmegadást, amit maga körül látott. Most ő is besorakozott közéjük. Pálca nélkül…nehéz bármit is tenni. A pálcakészítőkről Voldemort maga gondoskodott személyesen. A pálca lett a legértékesebb kincs a varázsvilágban. A pálca, amiért ölni is képesek már. Mindenki úgy őrizte a pálcáját, este a párnája alatt, nappal a talárja alatt, akár a legféltettebb családi ereklyét. Mindig a hiánycikkért képesek megtenni bármit is az emberek. S most feltűnően nagy hiány mutatkozott a pálcák terén. A varázsvilágban élők szeme előtt egyetlen célként lebegett: ha nincs, akkor pálcát kell szerezni, ha van, bármi áron is meg kell tartani. Változtak a dolgok. Voldemort alaposan felbolygatta a varázsvilágot. S megoszlott a vélemény arról, hogy jó irányba fajultak-e a történések.