Már a hajnal első sugarai szűrődtek át a hálóterem függönyén, amikor az üst fölött gubbasztó  öt mardekáros másodéves álmos, karikás szemekkel, de elégedett mosollyal összenézhettek. A muglivarázstalanító bájital füstje csapott az arcukba, de a tüzet végre elolthatta Draco az üst alatt. Elkészültek. A nagy mű, amelyet öten, együtt olyan pontos komoly alapos felelősségteljes hozzáértéssel próbáltak megalkotni itt van előttük, s Pansy egy kis mérőkanállal már kanalazta is a tölcsérbe, amit Millicent tartott a Draco kezében szorongatott lombik szájához. Blaise  keze alatt Karmilla sündörgött. Nyávogott és nyávogott. Odadörgölődzött Blaisehez, aki megsimogatta a macska selymes szőrét, megvakargatta a fültövét, a kis feje búbját és az állát simogatta. Karmilla felváltva dorombolt és nyávogott.

-         Eszem azt a női csáberődet Te! – szorongatta meg Blaise. – Hidd el értékelem a hízelgésedet, de én sajnos nem tudok kedvedre tenni! Tudom mit akarsz! Próbálkozz Seaffynál! – tűrte, hogy a macska nyalogassa a kézfejét.

-         Blaise ne itt hadonássz a kezeddel, még a bájitalba hullik a macskaszőr!  - húzta a fal felé a lombikot Draco.

-         Pansy tüzel a macskád – állapította meg Blaise, figyelemmel követve a még mindig le-fel járkáló Karmillát.

-         Karmilla hagyd abba a nyávogást! – szólt rá Pansy a macskára, majd Blaisere nézett. – Dehogyis. Ő még kiscica! – mártotta az üstbe a merőkanalat Pansy.

-         Egy fenét, nézd meg hogy most is nyalogatja – bökött a macska felé Blaise.

-         Mi? – Pansy a macskájához sietett, s felkapta Draco párnájáról, hogy megvizsgálja. Draco is arra nézett.

-         Most miért zavartad meg? Nézd meg most összevérezte a párnámat! – dühöngött Draco, ahogy látta, a Pansy kezében tartott macska felől egy vörös csepp a párnájára hullik.

-         Jó majd kicserélem az enyémmel – zárta ki a macskát a folyosóra Pansy.

-         Nem cserélek veled párnát! – rémült meg Draco a gondolattól. Pansy ügyet sem vetve a kintről beszűrődő nyávogásra és kaparászásra visszaült az üst mellé.

-         Kezdjük a Griffendéllel – javasolta Draco.

-         Vacsora után megkíséreljük az elsőt beadni, az csak próba lesz – figyelmeztette a fiúkat Pansy.

-         Már úgy várom! – dörzsölgette a kezét Blaise.

-         Gyorsabban haladunk majd mint az utód – szólt öntelten Draco. – Besegítünk neki.

-         Épp itt az ideje, már hónapok óta egy helyben topog ez a merénylős ügy. Most hogy nincs itt Dumbledore nagyobb terünk van az akciókat véghezvinni – zárta le a lombikot Pansy.

-         Azt javaslom öltözzünk át, s nézzünk le reggelizni – nyitotta ki az ajtót Millicent mire Karmilla egyenesen berontott, s körbefutotta a szobát, mindenki lábához hozzásündörögve.

-         Teljesen megkergült – ingatta a fejét a macskáját figyelve Pansy. – Gyere Karmilla! Visszamegyünk a lányhálóba! – de a macska ügyet sem vetett rá, kiszemelte magának Dracót ,s  úgy dörzsölődött a fiú lábához, felfelé nézve rá, hogy Dracónak nem volt szíve nem ölbe venni. Felemelte a földről a macskát, s kényeztetve simogatta. Találkozott a tekintete Pansyével aki még mindig az ajtóban állt.

-         Majd leviszem a klubhelyiségbe – szólt oda a lánynak Draco, hogy hagyja csak ott.

-         Megtetszettél a macskának – nevetett Blaise, ahogy Draco hiába próbált szabadulni a cicától, az minduntalan Draco körül nyávogott, s Draco állandóan attól tartott mindjárt rálép.

-         Nem láttad a gyógynövénytankönyvemet? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést Draco, s a táskájában keresgélt a könyv után.

Azonban a vacsoráig már nem jutottak el. A délután folyamán Piton zavarta meg őket a tanóra kellős közepén, s az egész évfolyamot maga kísérte a klubhelyiségbe. Semmit nem szólt egész úton, s a mardekárosok összenézve egymástól várták a választ a különös esetre. Piton intett nekik, hogy üljenek le a bőrülésekre. Draco Blaise és Monstro mellett ült a kanapén.

-         A klubhelyiségben maradnak, nem jöhetnek ki és a vacsorát is itt fogyasztják el – adta meg az utasításokat Piton.

-         Na de mi miatt? – kérdezett vissza rosszkedvűen Draco.

-         Az utód elrabolt egy diákot és magával vitte a kamrába – felelte rá metszőn Piton.

-         És ezért miért kell bezárva lennünk a saját klubhelyiségünkbe – vetette ellen Blaise. – Ránk nem veszélyes se az utód se a szörnyetegje miért kellene akkor kijárási tilalomban várakoznunk itt?

-         Be akarják zárni a Roxfortot – jelentette ki Piton.

-         Miért akarnák bezárni? Nem az egész iskola van veszélyben, csak azok akik nem is idevalók! – szólt a dühös elkeseredés Dracóból. Azt érezte, amit hirtelen mindenki. A teljes értetlenséget. Amit eddig olyan jó poénnak és a végső elégedettséggel fogadtak, az most egyszerre az ő helyzetüket is bizonytalanná tette. Mert azért a Roxfortot az iskolát ők is szerették. A klubhelyiséget, a mardekárt és ez a Roxfort nélkül nem is létezne. A Roxfortra szükségük van, ahogy a Roxfortnak is rájuk.

-         Sajnos a felsőbb vezetés ezt nem veszi figyelembe. Ha Ginny Weasley nem kerül elő, akkor az iskolát bezárják! – Piton távozni készült de még visszanézett. – Ne mászkáljanak a folyosón, mert gyanút kelthetnek a tanárok szemében magukkal szemben. Tudják milyen a mardekár ház megítélése itt a tanárok között és a Roxfortban, ne alapozzák meg most ezt a feltevést. Elképzelhető, hogy átvizsgálják az egész iskolát a kamra felkutatására, S ennek a vizsgálatnak alaposan ki lesz téve a pince és a mardekár klubhelyiség érthető módon. A ránk sütött bélyeget képtelenség lemosni – tette hozzá Piton, s féltő pillantással végignézett a mardekárosain.  Ahogy kitette a lábát a klubhelyiségből a mardekár klubhelyiség akár a hangyaboly és a piac keveréke felbolydult és kiáltások, bekiabálások és felháborodott szóváltások hallatszottak a szélrózsa minden irányából.

-         Hogy lehetnek ilyenek! Mit képzelnek magukról! Még hogy bezárnak ide minket! És figyelik a lépteinket mint holmi bűnözőknek! Ha itt lenne a kamra bejárata és a kígyó, már réges régen nem beszélhetnének ki minket a tanárok, de a diákok sem. Sárvérűek! Muglik! Alávaló söpredék! Bárcsak kérte volna az utód a segítségünket! Egy emberként állna mellette az egész mardekár! Úgy van! Igen! Bárcsak mi rejtegetnénk a kamra bejáratát! Hogy miért nem gyilkolt már le mindenkit az utód aki nem idevaló! – Pansy meghúzta Draco talárját, s a fejével biccentett az ablakok felé.

-         Mi az? – suttogta Draco, az ablaknak támasztva a tenyerét, hogy az hűtse legalább a felháborodását.

-         A bájitalt! El kell rejtenünk! – nézett mélyen Draco szemébe Pansy.

-         Igazad van! Ha átkutatják a klubhelyiséget… - nézett körbe gyorsan Draco.

-         Egyetlen hely van, amit senki nem talált meg rajtunk kívül, mentsük át addig oda, ott  jó helyen lesz – kapta a szemét a kinti vízhullámzásra Pansy.

-         Igazad van, lehozom! – futott fel Draco a fiúhálóba. A lombikra rádobta a magáról lekapott talárját, s a hóna alá csapta a bájitalreceptet rejtő mappát. Visszasietett vele a klubhelyiségbe. Pansy ugyanott állt, az apró halakat figyelte, amik elúsztak az ablak előtt.

-         Az athamé? – kérdezett rá Pansy szemével konstatálva, hogy a mappa és a talár mögött rejtőző lombik itt van.

-         Nálam van, menjünk! – Draco kirontott a folyosóra. Sehol egy lélek sem járt. A nyirkos pincefolyosón sercegett a kavics a talpuk alatt, ahogy hátra-hátra pillantva a dolgozószoba felé siettek. Draco átnyújtotta az athamét. Pansy becsúsztatta a résbe, kattant a zár, s behúzták maguk mögött az ajtót. Pansy lehangoltan követte Draco mozdulatait, ahogy az íróasztalra teszi a lombikosüveget, a mappát, a hónapok óta készülő tökéletes bájitallal. A bájitallal, amellyel megváltoztathatnák a varázsvilágot.

-         Draco! – szólt a fiúra könnybe lábadó szemekkel Pansy.

-         Hüm? – dobta a vállára a talárját Draco, s belebújtatta a karját.

-         Ne hagyjuk itt a receptet – mondta remegős hangon Pansy.

-         Nem maradhat a klubhelyiségbe! Tudod jól, kicsapnak a suliból ha megtalálják – szólt rá Draco.

-         Te nem érzed? – súgta Pansy fázósan dörzsölgetve a karját, ahogy körbenézett Mardekár irodájának polcain, a berendezési tárgyakon, a pergamensorokon.

-         Úgy érzed, most látjuk utoljára? – kérdezett vissza Draco, ő is nosztalgikusan végigfuttatva szemét a szobán.

-         Honnan vetted? – lepődött meg Pansy.

-         Azt hiszem most pontosan ugyanolyan az arckifejezésed mint Valerie-é volt akkor – igazgatta a lombikot Draco, s megindult vissza a lépcsőn. – Ha bezárják a Roxfortot… - Draco elhallgatott ,mert mennyezet hirtelen megremegett. Újabb dübörgés, Draco kapkodva a lábát előresietett Pansyhoz az ajtóba..

-         Éppen azért kellene magunkkal vinni a receptet!  - csattant Pansy, s Dracóhoz lépett. A mennyezetről a vakolat erősen kezdett peregni rájuk.

-         Menjünk innen – indult el Draco a kijárat felé, s a kilincsre téve a kezét kinyitotta az ajtót. Hatalmas dübörgés rázta meg a falakat, s a pergamenek megindultak a polcsorokról lefelé, Draco behúzta a nyakát s a feje fölé tartotta a karját ,hogy megóvja magát a fejére hulló daraboktól.

-         A receptet akkor is magammal viszem! – indult meg Pansy mire hatalmas reccsenéssel a mennyezet megindult lefelé.

-         Hagyd már azt a kurva receptet! – rémült meg Draco, s elrántotta a lányt a leszakadó törmelékek elől. Elvágódtak a padlóra, s a törmelékek záporoztak rájuk  – Tűnjünk innen! -  próbálta derekánál fogva magával vonszolni Pansyt az összedőlő bútorok között. A falak repedései egyre mélyedtek, Draco sejtette, hogy itt a vég, akármi is történik a mélyben, mardekár utódjának küzdése most az ő élet-halál harcukká is vált. –Gyere már! – Pansy küzdött a derekát szorongató fiúkarokkal, próbált kibújni a s szorításából, hogy még az emelvényre másszon a mappáért.

-         Engedj, engedj már! – zihálta, Draco azonban úgy húzta vissza a talárjába kapaszkodva ahogy bírta, érezte hogy Pansy mindjárt kiszökik a kezei közül, már a lány combját szorongatta, de a lány kisiklott a szorításából, s nem törődve az összeomló falakkal az íróasztal felé rontott.

-         Pansy! – ordította a robajt túlharsogva Draco, s a lány után kapott. A téglák a földre taszították őt is. Pansy fél méterrel előtte a lépcsőre rogyott. Mindent a sűrjen záporozó törmelék,  és por lepett.- Pansy? – kérdezte a hirtelen beálló csendben Draco. Sokáig nem jött válasz. Draco  érezte az egyre nagyobb nyomást, ami a földhöz préselte. Visszafelé az út olyan szűk volt és egyre fogyott. Csak a mocorgásból hallotta, hogy Pansy felfelé próbál kúszni.

-         Nem nem! – sírta a lány. – Invitó recept! Invitó pergamen! – kiáltotta zokogva. Draco próbálta az akadályokat elreptetni az útból ,de tudta hogy reménytelen, varázslat ellen nincs orvosság, a falak, Mardekár irodája, nem valós természeti elemekből álltak, hanem átkok és varázslatok sűrűjéből.

-         Itt fogunk ragadni a recepttel együtt, úgyhogy ne makacskodj! – ragadta meg a lány bokáját Draco ,s elkezdett kifelé mászni a szűk járaton. Pansy keserves sírása és szerencsétlen pergamen - vagy lombikszerző akciói mind kudarcba fulladtak, a lány zokogva, de elkezdett kifelé mászni. Draco ért ki elsőnek a robajként zúduló újabb omladékhullámból, s Pansyt szó szerint kirántotta mielőtt végleg rászakad az éppen összeesni készülő járat. Pansy úgy nézett a rombolás után könnyes szemekkel mintha a világ hullana szét a szemük előtt. Az ajtó észrevétlen tűnt el, s ők csak meredtek a pincefalra, ami eltakarta előlük Mardekár dolgozószobájának titkait. Draco végignézett magukon. A talárja poros, téglás törmelékes volt, de Pansy karján felszakadt a talár, az ing, s a karjából csorogtak az élénkpiros vércseppek.  Haja tele volt a fehér mészporral, fekete foltokkal az arcán, amelyeket végigáztattak a könnyei. Megpróbálta az athamét a résbe tenni, de nem történt semmi. Mardekár dolgozószobája örökre bezárult előttük. Pansy a körmével kaparta a pincefalat, mert nem akart hinni annak, ami a szeme előtt foszlott szét és tűnt el, most alig néhány perc alatt. Reményvesztetten akadt össze a pillantásuk a kihalt pincefolyosón.

-         Oda lett – szipogta Pansy már frissen fürdötten a klubhelyiség foteljébe kuporodva.

-         Minden? A dolgozószoba a recept a bájital? – sóhajtott Blaise.

-         Nemcsak az, a tervünk is, a muglik varázstalanítására, Mardekár jegyzetei – felelte lehangoltan Draco.

-         De hát hogy történhetett? – csodálkozott  Daphné. – Hiszen nem hallottunk semmit?

-         A kamra! Úgy érzem az is most zárult be örökre. Minden, ami mardekárral kapcsolatos volt, most maga alá temette a Roxfort olyan észrevétlenül gyűrte le Mardekár örökségét, hogy senki sem tudott róla. Csak aki ott volt és látta – szomorkodott Draco.

-         Én az elejétől éreztem, hogy ez lesz – jegyezte meg Millicent.

-         A Roxfort nem csak ellenünk van, de Mardekár ellen is volt. Elüldözték innen, ő sem tudott a Roxfortban maradni, inkább itthagyott mindent, kiszállt az egészből – tette hozzá lemondóan Pansy.

-         Ha maga Mardekár sem tudott élni a nagyszerű terveivel, s elérni amit akart, akkor mi hogyan is tudnánk? – hajtotta le a fejét Draco. – sokkal kisebb varázslók vagyunk nála, nem tudunk annyit mint ő hogy is gondolhattuk, hogy felvesszük a harcot a túlerővel szemben. A Roxfortban minden ellenünk esküdött össze.

-         Nem igaz, nem vagy kisebb varázsló. Csak a minisztérium és a vezetőség nyom el minket – tiltakozott hevesen Pansy. – És mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.

-         Nem tettünk – rázta a fejét komoran Draco.

-         Dehogyisnem  - bólintott Millicent. – Főleg ti. Először is megfejtettük az athamé rejtélyét, visszamentetek az időben és megszereztétek a legtökéletesebb hozzávalókat Mardekár nagyszerű bájitalához, ráadásul nem kis teljesítménnyel meg is főztük.

-         Igen, de aztán hagytuk odaveszni! – sírt fel Pansy. – Miért is mondtam, hogy rejtsük el? Az én hibám!

-         Nem igaz! Mind azt javasoltuk volna ,hogy oda mentsd el! És ha meg sem találjuk? – mondta Pansy megnyugtatására Draco. – Ha nem előzöl meg én mondom. Ráadásul, te nem akartad otthagyni a receptet én erősködtem és én hagytam ott. Te csak a bájitalról beszéltél a receptről nem.

-         Teljesen mindegy amíg odavoltatok átkutattak mindent, megtalálták volna és megsemmisítették volna – dobálta tehetetlenül a pálcáját Blaise.

-         De most minden betemette senki sem juthat már hozzá – sóhajtott Pansy.

-         El kellett volna küldenem az otthoniaknak – vetette fel Draco.

-         Biztos örültek volna. Csak utána kérdések özönére kellett volna válaszolnod – nevetett Millicent. – Én azt mondom ne szomorkodjunk most már ezen. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy segítsük az utódot, a mardekár eszméket, ki tette ezt meg ebben az évben rajtunk kívül? És akárhogy is csak tizenhárom évesek vagyunk. Már aki – biccentett Draco és Blaise felé Millicent.

-         Mit szól majd nagyanyám az obszidiántükörben? – kérdezte Millicentet Draco szomorkás mosollyal.

-         Azt mondaná, hogy te mindent megpróbáltál – szólt csendesen Pansy.

-         Ahogy mindannyian – nézett körbe Blaise. – Draco olyan lehetőségeket villantottál, ami nem akadt ki tudja hány éve.

-         Az athamé a te családod tulajdonában van, ha nem hoztad volna el…akkor nincs is ez az egész – egészítette ki Pansy.

-         De hiába volt minden – tört le Draco.

-         Nem volt hiába. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett – mondta határozottan Pansy. – Különben nem így történt volna. Így kellett lennie. Hogy meglássuk a lehetőséget s elveszítsük azt.

-         De miért van az, hogy ez mindig csak a mardekárral történhet? – sopánkodott Draco.

-         Azt nem tudom. De tanultunk belőle, és ez a lényeg – mondta elégedetten Millicent.

-         Ti nem érzitek át a súlyát ennek – legyintett Draco.

-         De érezzük, csak azzal, hogy magunk alatt leszünk és a maradék életkedvünket is elveszítjük, és csak siránkozunk azzal nem fog megváltozni semmi – krákogta Blaise.

-         Azt tanultuk, meg hogy nem elég kitartónak lenni nem elég mindent tökéletesen csinálni, de olyan erőknek is mellettünk kell lenni, amiket nem mi irányítunk – mondta Pansy.

- Bárcsak visszamehetnék és megakadályozhatnám ezt- szólt reménytelenül Draco.

- Ha azt kellett volna tenned ,akkor tudnál róla, most már maradjon minden így, talán a mardekár ház felemelkedésének nem most jött el az ideje – gondolkodott Millicent.

- Vagy lehet, hogy nem Mardekár kihasználásával és csak az ő tervei alapján kell dolgozni, lehet a saját utunkat kell járni a mardekárosok saját útját – bólogatott Pansy.

- Ez akkor is lehangoló, hogy nem jött össze  -erősködött Draco.

- Blaise szedd le a macskádat az enyémről – sikkantott Pansy, ahogy meglátta Seaffy lelkesen megmássza Karmillát.

- Most nekik sem lehet örömük? Had legyen valami legalább nekik jó – nevetett Blaise, s a társaság minden tagja, a fekete és a vörös macska párosára nézett.

- Vedd le róla azt a dögöt – csattant Pansy.

- Ő csábítgatta magához a nyávogásával, meg a sündörgésével,  - nevetett Blaise. – Nem fogom megszakítani a legjobb pillanatban a dolgot.

- Akkor majd én! – pattant fel Pansy, s kirántotta a macskáját Seaffy alól. Ezzel végre elterelték a beszélgetés fonalát. Látszólag feloldódtak a gondok. De az elsötétült arcokon, a közös letargián semmi sem tudott változtatni. Az ott maradt, erősebben kovácsolta össze őket a dicső múlt halvány emléke, a lehetőség elvesztése, a saját kudarcuk élménye mint bármi más.

A vizsgák elmaradtak, de a mardekárosokat mindez olyan hidegen hagyta, hogy most már semmi sem tudta jobban lelombozni a kedélyeket. Dumbledoret visszaállították az iskola élére, s Draco apját kizárták a felügyelőbizottságból, most már végleg elvesztette a mardekár az egyetlen esélyt, hogy a Roxfortban bármi is a rendjén menne, az oktatás, a mardekárosok érdekeit senki sem képviseli a felső vezetésben. A házkupát természetesen Dumbledore azonnal a griffendélnek ítélte, több száz ponttal megdobva a griffendéleseket, aminek jogossága megkérdőjelezhető volt. Csalódottan, lehangoltan, és kedvetlenül fogyasztották az ünnepi vacsorát a mardekárosok. Piton a szokásosnál is mogorvább volt, olyan merő hidegséggel nézett maga elé, hogy ezt még a mardekárosok is megjegyezték. Ha azt hitték ez az ő évük lesz, akkor most az évvége közeledtével erről végleg letehettek. Flintet McGalagony megbuktatta átváltoztatástanból merő gyűlöletből, s Marcus nem győzött  szitkozódni. De azért Cleónak megígérte, az esküvőt megtartják, akármit szól is McGalagony jövőre a jegygyűrűje láttán. És legalább az az öröm érhette, hogy a jövő évi kviddicscsapatnak így maradhat a kapitánya. Draco nem mondta Millicentnek, hogy vegye elő az obszidián tükröt, sőt bebugyolálta mélyre az athamét is, ha hazaért visszacsempészi anyja gardróbszekrényébe, ott lesz jó helyen, amíg jogos használója vissza nem kapja. Mardekár  emléke tartotta rettegésben az iskolát egész évben az utód, a hatalomátvétel reménye, de úgy illant el mindez egy röpke este leforgása alatt, hogy a mardekárosoknak még a fejüket sem volt idejük felkapni az események fordulatára.  A mardekár ismét visszaesett oda ahol volt. Ha nem lejjebb, ugyanis Dumbledore olyan látványosan elfordult tőlük, hogy ha jobban tette volna az már egyenesen sértésnek számított volna. Piton tartotta a hátát ismét az egész mardekárt védve és minden gondját baját a vállán cipelve, viselve, húzva. Rossz szájízzel feküdt le minden mardekáros azon az estén, hogy másnap hazautazzanak, egy egész nyár alatt kiheverni a roxforti  hónapokat. Az iskola most már végképp elutasítóan bánt velük minden diák, minden ház ,minden tanár, s ők még jobban magukra maradtak ,de ezzel csak erősödött a mardekár közösségtudat, az együvé tartozás és az egymás iránti féltés és…szeretet.