3. fejezet

Izgatott kopogás után  nagy döngéssel tárult fel a hálószobája ajtaja. Az aranymintás sötétzöld függönyöket a hömpölyögve haladó termetes lány szétrántotta, s akkora lendülettel esett az ágyba, hogy az hatalmas reccsenéssel jelezte, hogy talán nem így kellett volna megérkeznie. Draco még mindig rázkódott a rugózó matrac alatt. Millicent zihálva próbálta előadni a hírt.

-         A Próféta…most írta….Azkaban… - Draco kikapta a lány kezéből az újságot, s maga olvasta el, hogy mi rázta meg ennyire. Draco szívverése is megugrott. Sirius Black megszökött az Azkabanból.

-         Ó jaj hát nem hihetetlen? Az Azkabanból még soha senki sem szökött meg? Ki is ő neked? Nagybátyád? – pihegte kifulladva Millicent.

-         Mh igen. Hogyan csinálhatta? És talán akkor…Bella nénémnek is sikerülne megszöknie? – mérlegelte a helyzetet Draco. Elképzelte, hogy anyjáék a kastély túloldalán vajon miről beszélgethetnek most, és vajon őket mennyire kavarta fel a hír.

-         Menjünk le reggelizni! – utasította Millicentet gyorsan Draco. Elképzelni sem tudta, hogy a szülei ilyen kizökkentett helyzetben hogyan is nézhetnek majd ki. Lucius Malfoy a legtökéletesebb úriemberként teljes nyugalommal az arcán kente a pirítósát. Narcissa Malfoy szeme viszont időnként reszketve megrebbent, vizenyős szemekkel időnként a férjére pislantott.

-         Szervusztok! Jó reggelt Millicent! – zengte nyugodtan Lucius, s várakozón a belépő gyerekekre nézett. Milicent és Draco a helyükre siettek, s  Draco nem bírta magába folytani.

-         Olvastátok a Reggeli Prófétát anya? – szegezte a kérdést Narcissának Draco.

-         Minden nap az első dolgunk ez elengedhetetlen követelmény tudod jól – kortyolt a kávéjába Lucius Malfoy, majd puha szövetszalvétáját a szája sarkához érintette, hogy felitassa a kávényomokat.

-         Nem megdöbbentő apa? Egy fogoly megszökött! Az Azkabanból soha senkisem szökött még meg! – lelkendezett Draco. – Mi közünk van Sirius Blackhez.

-         Valóban Sirius Black megszökött. De nekünk aligha van közünk hozzá.

-         A hírek szerint Sirius a Nagyúr embere volt – remegett meg a teáscsésze Narcissa kezében.

-         Nem volt halálfaló – rázta a fejét Lucius, ahogy halk vontatott hangon kimondta az otthon oly ritkán használt szót. A gyerekek visszatartották a lélegzetüket. Black rokon volt. A politikai hovatartozása pedig bizonytalan. Bizonytalan tehát a család fogadtatása is, a hírre.

-         Keresni fog minket? – ütötte fel a lágytojása tetejét Draco.

-         Nem fog. Sirius Black a család azon ága volt, akikkel nem tartottuk a kapcsolatot, bár nekem személyes összeütközésem sosem volt vele – kortyolt a gőzölgő teájába Narcissa.

-         Feltételezhető, hogy Sirius olyan valakit keres…akihez viszont sokkal több minden fűzi – húzta el a száját kimérten Lucius Malfoy.

-         Ki lehet az?  - préselte ki a kérdést magából Millicent.

-         Potter. Sirius keresztfia. Ezt a családban mindenki tudja – sepergette a morzsákat a tányérjába Lucius Malfoy nemtetszését kifejezve.

-         Csúnya folt a Blackek nevén – értett egyet Narcissa. – Egészen biztos, hogy érte megy. A Roxfortba.

-         Ezt a minisztérium is tudja. Már tegnap láttam a dementorokat átirányító parancsot – bólogatott Lucius.

-         Ti már tegnap este óta tudjátok? – támadt a szüleinek Draco.

-         A minisztériumban dolgozom persze, hogy hamarabb tudtam róla, mint a firkászok a Reggeli prófétánál – mordult Lucius.

-         Mit jelent az hogy átirányító parancs? – bizonytalanodott el Millicent.

-         Azt ,hogy nemcsak mi tudjuk azt, hogy Harry Potter a keresztfia hanem természetesen a minisztérium is, hiszen ez is bejegyzett dolog. Vagyis úgy sejtik, Harry Pottert keresni fogja méghozzá a Roxfortban – igazgatta a kézelőjét útra készen Lucius. Draco követte apja mandzsettagomb igazító mozdulatait, az értékes ékkövekkel berakott nyakkendő dísz rendező mozdulatot.

-         Tehát a Roxfort birtokon dementorok lesznek? – borzongott meg Draco.

-         Hát igyekeztem megakadályozni a dolgot, mert nekem sem tetszik ez az egész, de a minisztériumban mindenki hiszi, hogy Black a Nagyúr szolgálatában akar még mindig cselekedni – ingatta a fejét Lucius Malfoy. – Fogalmuk sincs mekkora tévedésben élnek, de hát…

-         De ha nem volt halálfaló miért hiszik azt? – kanalazta be a tojássárgáját Draco.

-         Nos Black nem akarta tisztázni magát, az egész elfogatása…olyan valószerűtlen volt, főleg azért mert elég jól ismertük – nézett Narcissára Lucius. – Köze sem volt a Nagyúrhoz. De…valaki elkövette a bűntettet és helyette Black ment az Azkabanba.

-         De te tudod, hogy ki volt az ugye? – kapott a szón Draco apját fürkészve.

-         Egy barátja. Pettigrew alattomos kis patkány volt. A Nagyúr is annak tartotta mindig. De…olyan patkány, aki kikaparhatta a pálcának valót. Tudod Draco akkoriban ez ment. Másokat besározni, hogy tisztán jöjjenek ki azok, akik szurokfeketék voltak a mocsoktól. Erről szól a politika és erről szól az élet – nézett sajnálkozva a fiára.

-         Voltak egyenes emberek is – vetette ellen Narcissa.

-         Igen természetesen. A Blackek egyenes jellemek Draco. Örülj, hogy anyád által sok Black vér jutott beléd – mosolygott mindkettőjükre Lucius. – Sirius és Bella nénéd is egyformán egyenesek voltak. Jellemerősek és gerincesek. – Narcissa elégedett pillantással nyugtázta férje szavait.

-         Ne aggódj, meglátogatom még a héten Bellát! – paskolta meg felesége kézfejét Lucius.

-         Egy Black tudatos és kitartó Draco – nézett a fiára Narcissa.

-         Egy Malfoy pedig nyugodt és ravasz – felelte Lucius.

-         Aham oké  - bólogatott Draco a szokásos fejmosást kapta ismét. Ő már sokszor hallotta a két ősi család összeütköző elveit. A Blackek erőteljesek és kissé őrültek voltak szerinte is. Mindent feladtak, önfeláldozásból nem ismertek mértéket. Ha valahova elkötelezték magukat az egy örök életre szólt. A Malfoyok ellenben mindig kivárásra és taktikára játszottak. Állandóan forgatták az ügyeket és sosem merültek annyira semmibe sem bele, hogy ne lehessen kihátrálni belőle. A Malfoyok a túlélésre a Blackek a hittételre mentek. Draco pedig képtelen volt átlátni, hogy melyik is a helyes. Apja halálfaló volt, de sosem a végletekig önfeladó. Lucius Malfoy nem véletlen  hogy mindenhol ott volt. A Minisztériumban, Voldemort mellett, a Roxfort felügyelő-bizottságában, befolyásos ember volt, azért mert mindig taktikázott. Mindig mérlegelt mielőtt tett bármit is és sosem hagyta, hogy az érzelmek és a szenvedélyek irányítsák a tetteit. Csodálta az apját, mert mindent elért, amit egy gazdag főnemes aranyvérű varázsló csak elérhetett a varázsvilágban. És igaz a felügyelő-bizottságból kizárták, a befolyása azért még megmaradt. Ott volt apja tökéletes sakkozó óvatos módszere és  ott volt anyja által a Blackektől hozott ősi belső mély hit iránti vágy. Bellatrix Black és Regulus Black is a legmélyebb elszántságból a legtisztább eszméből éltek és táplálkoztak. Ez az őrült fanatizmus, önfeladás és erődemonstrálás vajon ott van-e benne is? Mennyiben Malfoy ő és mennyiben Black? Avagy ő olyan mint Narcissa Malfoy és Sirius Black akik oly távol állnak a politikától a varázsvilág gondjaitól, akik igazán semmibe sem ártották bele magukat. Tudta, hogy anyja ezt akarná. Hogy Draco veszélyes vizek helyett, a folyó sodrásától távol éljen egy csendes hegyek közötti tóban. Vagy egy kacsaúsztatóban. De egy ilyen apa nyomában. Az ő példájával maga előtt lehet-e így élni? Lehet e kivonni magát és hol lenne akkor a megfelelés a szülők túlszárnyalása, olyan szeretett volna lenni mint az apja, s ha ehhez…valami olyat kellene tennie…megtenné…?

-         Draco ne rágódj Sirius Blacken – mosolygott Narcissa. – Téged nem bánthat és nem árthat neked. Szökött rab, de hát a szabadság…viszonylagos fogalom.

-         Az bizony, nézd meg mehetek is a minisztériumba – emelkedett fel az asztal mellől Lucius Malfoy. – Bezzeg Sirius arra csatangol amerre akar.  Most akkor ki is a szabad?

-         Lucius szólj még egy szót a dementorok miatt – kapaszkodott férje karjába Narcissa. – Nem akarom Dracót kitenni annak, hogy ilyen szörnyű lények között kelljen élnie nap mint nap – suttogta Luciusnak, de a két gyerek így is hallotta.

-         Drágám megteszem, amit tehetek tudod jól. De a Roxfortos ügyekbe alig maradt beleszólásom sajnos…Dumbledore! – sziszegte rosszkedvűen Lucius, s sétapálcáját megemelve még fia felé biccentett, majd kilépett a verőfényes napsütésre.  Draco és Millicent visszafutottak az emeletre. Draco a játék hegyi trolljait eresztette össze, s figyelte hogy hogyan teríti le egyik a másikat. Millicent azonban le-fel rótta a szobát kersztbe hosszába, s egyfolytában beszélt.

-         Draco figyelj már!  Szerinted Bella is ki tud most már szökni, biztos, hogy hallotta, sőt ha apukád meglátogatja, akikor lehet, hogy talán….lehetősége lenne javaslatokat tenni neki. Kiszökhetne! Az olyan jó lenne! Biztos nagy lakomát rendeznénk a visszatérésére, az egész család örömünnepet ülne.

-         Jah biztos. Nem is értem, hogy szökhetett meg Sirius – kaparta össze zöld hegyi trollja darabjait Draco. – De hogy dementorok lesznek a suli körül…mh nekem ez nem tetszik. A Dementorok nagyon gusztustalanok.

-         Nagyon félelmetesek lehetnek – fogta a fejét Millicent. – Vannak fényképeitek a Blackekről? – csapott le Dracóra.

-         A könyvtárban vannak a fényképalbumok – felelte Draco fel sem pillantva.

-         Jaj ,hagyd már azokat a trollokat és gyere nézzük meg! – rángatta el Millicent.

-         Mondtam, már hogy örülök, hogy mindig  együtt töltjük a nyarat? – mérgelődött Draco, de hagyta elvonszolni magát. Végigloholtak a puha perzsaszőnyegen a folyosón a Malfoy-portrék futólag abbahagyták tevékenységüket, hogy a két gyerek után nézzenek. Millicent megállt kedvenc portréja előtt. Egy hozzá hasonló termetes asszonyságot ábrázolt a portré, viszont a nőnek gyönyörű gyöngyberakású melldekoltázsa volt, királykék háromnegyedes ujjú talárja volt, hófehér csipkeszegéllyel. A vászon finoman repedezett az idő lassan szikkasztotta a gyönyörű festményt, több száz éve állt már itt ez a Malfoy nagyasszonyportré is és lám még mindig tökéletes volt. Idealizált halványrózsaszín arcpírt festettek a nő arcára, csillogó élénkszürke szemei most is visszamosolyogtak Millicentre. Millicentnek főleg a tíz centis gyönyörűen kidolgozottan megfestett karra boruló csipke tetszett. A legszebb csipkeanyag volt, amit valaha is látott, virágmintás, sötétebben hímzett, majd ismét világosabb szálakkal és szinte kézzel tapintható volt, hogy olyan lágy a tapintása akár…Draco hajáé.

-         Már megint ezt a képet bámulod? – fordult hátra Draco, ahogy lenyomta a bronzkilincset. – Mondtam már a hiedelem szerint a csipkeanyagba véla hajszálakat is vezettek, ettől van ez a különleges kábító hatása.

-         Jah tudod mit mondana rá Blaise? – mosolygott Millicent.

-         Hogy igencsak dús keblű  - felelte Draco. – Na és Pansy?

-         Hogy ráférne egy festményrestauráló főzet – nevetett Millicent. – Ó nekem miért nem lehet ilyen ruhám sosem? – álmodozott sóhajtozva Millicent.

-         Azért mert a vélahaj felhasználását betiltották – felelte Draco.

-         Ugyan miért? – morcoskodott Millicent.

-         Mert a férfiakra túl mély hatást tettek ezek a ruhák – szólalt meg egy szakállas  őszes hajú portréalak a könyvtárban. – A feleségemet is többször csaknem megerőszakolták, amikor ebben a ruhában volt. Szerencsére az én hitvesem volt olyan jó pálcaforgató, hogy könnyűszerrel lefegyverezte azt ilyen eltévelyedett férfiakat.

-         De a vélahajjal készített ruhák valótlan csáberőt kölcsönöztek a nőknek – emlékeztette Draco Millicentet. – Ez felér egy szerelmi bájitallal. Vagyis nem valódi érzelmek, ha leveszi a ruhát megszűnik a hatás. Tehát…a gyöngysoros rokonomat is maximum ruhában akarták megerőszakolni, ha levette volna, már elmúlt volna ez az olthatatlan vágyódás irányába – mosolygott gonoszul Draco. – Hiába is töröd a fejed Monstro mihamarabbi megszerzésésén, nincs már forgalmonban sem vélahajjal készített ruha.

-         És forgalmon kívül? – kérdezett rá Millicent.  Biztos van.

-         De Monstrót az sem hatná meg, se rajtad, se máson – húzta el a száját Draco.

-         Állítólag régen a hálóruhát is ilyennel készítették – suttogta Draco fülébe Millicent.

-         Aham. Mert régen nem vették le – emlékeztette Draco.

-         Pontosan. A legjobb megoldás ha egy férfi nem akar… - harapta el a mondatot Millicent s pirulva felkuncogott.

-         Jajh! – fújta ki a levegőt Draco. – Akkor megnézzük a képeket vagy most már csak a vélahajszerzésről tudsz beszélni.

-         Draco mit csináltok a rokonaitok ruháival?

-         Ha abban reménykedsz, hogy a kastélyban van az a gyöngysoros ruha, ki kell ábrándítsalak, biztos, hogy nincs itt – hűtötte le Draco az unokanővérét. Millicent vállrándítva felütötte az albumot, s éppen Bellatrix egyik képnél nyílt fel. A nő fekete egyenes haját hátracsapva bosszankodott és toporzékolt, amiért a kép széle meggyűrődött, és dühös pillantásokat vetett Millicentre, miközben pálcájával a kép sarkára mutatott.  Millicent lesimogatta a kép alját, hogy kiegyengesse, s Bellatrix végre elégedetten felvetette a fejét, s kihúzva magát gőgösen nézelődött ki a keretből, időnként  beállított háttér sötét függönyének redőit rendezgette, majd végül csak keresztbe tett karral topogott fekete boszorkányos hegyes cipőorrával.

-         Nagyon impulzív nő  - méregette a karcsú sudár Black lányt Millicent.

-         Kész vadmacska. Nőstény. Apám szerint harc közben félelmetes volt., Úgy küzdött akár egy felbőszült vad -  Draco tovább lapozott a fényképalbumban. – Nézd a Blackek! – mutatott egy családi képre Draco. Valóban mindenki ott volt. A szülők a fekete-aranycsíkos kanapén ültek. Jobbról Orion és Walpurga Black mögöttük a két fiú, Sirius és Regulus,  Balról Cygnus és Druella Black mögöttük a három lány Andromeda, Narcissa és Bella. Regulus és Bella, akik most egymás mellett álltak néha összemosolyogtak, olyan lágy mosollyal, Blackesen. Sirius Black a zsebóráján matatott, és már készülődött kioldalazni a képből, de Orion mindig visszarángatta, még ültében elkapva fia talárjának ujját. Druella Black szokásos módon a legyezőjével babrált, megnézegette, összecspta, széthajtotta, legyezte magát egy ideig. Bella hol felült a kanapé szélére, hol Narcissa vállán lendítette át a karját, s vigyorogva beszélt hozzá. Androméda aki Siriushoz hasonlóan a csoportosulás szélén állt, alig várta, hogy elbújjon a kanapé mögött vagy valahogy eliszkoljon a családi környezetből. Egy családi beállítás volt csupán. Gondosan ünneplőbe öltözve, mindannyian s most hogy ,bella Megint felugrott a kanapéra, s Cygnus rászólt a lányára, hogy fejezze be a rendbontást Millicent felsikkantott.

-         Most mi van? – révedezett Draco a anyja hullámos szőke haját figyelve.

-         Az athamé! Nézd ott van az övén a pálcatartó mellett! – mutatott oda Millicent, s Bella mintha megsejtette volna mit szertenének, megigazgatta az athamét a bőrövön, s kihúzta, feldobálta, majd visszasüllyesztette a kis bőrhüvelybe.

-         Ez tényleg az athamé – meredt ki Draco szeme is, s a tekintete lesiklott a kép aljára, hogy megnézze a dátumot. 1979. Draco végigmérte az alakokat.

-         Mi az? – nézett rá Millicent.

-         Regulus ebben az évben hal meg…anyám ekkor házasodik és nyolcvanban már megszületek. Sirius viszont ekkor már három éve nincs otthon azt hiszem. A képre csak valahonnan máshonnan került rá – állapította meg Draco.

-         Vagy visszajött a kép erejéig –találgatta Millicent.

-         Na persze biztos – rázta a fejét Draco.

-         Hogy szökhetett meg? olyan érthetetlen és bravúros, igazi Black dolog.

-         Sokkal érdekesebb lenne, hogy mi lett Pettigrew-al, mert apám szerint Black nem volt halálfaló tehát tuti, hogy az egész történet kitaláció – latolgatta a helyzetet Draco. – De persze már megint Potter miatt lesz minden. Potter miatt dementorok jönnek a sulihoz, miért van az, hogy állandóan minden körülötte forog a varázsvilágban annyira idegesítő – háborgott Draco, s összecsapta a bőrkötéses albumot.

-         Fogalmam nincs, miért születtünk ilyen rossz korba, hogy ezt kelljen végigszenvednünk, hogy éppen egy évfolyamon legyünk ezzel a középszerű hősködő varázslójelölttel – morogta Millicent.

-         Nem akarok dementorokkal találkozni – borzongott meg Draco. Millcient kifelé menet is jó aplaposan elgyönörködött a szép csipkés talárban, s megtapintotta a festmény anyagát is, mintha az igazi ruhát szeretné megérinteni. Draco felvont szemöldökkel követte Millicent ténykedését.

-         Vissza kell mennem… a Bulstrode-várba. De…! – Millicent megállította Dracót. – Az Abszol úton találkozunk!

-         Remek lesz, mintha nem láttalak volna eleget a nyáron – vágta zsebre a kezét Draco.

-         Talán addigra többet megtudunk az Azkabanról is! Elvégre olyan sok ismerősünk van ott – fordult a vendégszobák felé Millicent.

-         Ugyan mit kellene még megtudnunk Milly. Black megszökött valahogy. Bella marad. ÉS dementorok ólálkodnak a Roxfort körül, amíg el nem kapják Siriust. Éreztem, hogy az idei év rosszul indult. Már ez a csípés is kikészített suli előtt, most meg ez…mi jöhet még? – rázta a fejét Draco.

-         Tudom, hogy a mugli-varázstalanító miatt fáj a fejed még mindig, meg mardekár szobája meg minden…. – nyugtatta Millicent.

-         Ez nem az én évem – ingatta a fejét Draco. – Na jó utat haza, megyek, mert már megint fáj a nyakam  - dörzsölte át a nyakát Draco.

-         Vigyázz magadra! – paskolta meg Draco arcát Millicent, s a Malfoy-kastélyban otthonosan mozogva, portréalakokra mosolyogva visszatért a szobájába, hogy összekészítse a ládáit az utazáshoz.