-         Draco maradj távol a felvonulóktól megértetted? – igazgatta el lágyereetes ezüst motívumos halálfalómaszkját az arca előtt Lucius Malfoy.

-         De miért? – figyelte kisfiúsan irigykedve az apját.

-         Mert gyerek vagy még! Nem neked való – rejtette el talárja alatt a pálcáját az apja.

-         Légy nagyon óvatos Lucius! Senki sem láthat tudod! És vigyázz a testi épségedre is! – simogatta meg férje karját Narcissa.

-         Nem lesz gond, tartsd a szemed Dracón! – húzta az arcába csuklyáját Lucius Malfoy, s öles léptekkel távozott a sátorból. Az éjszaka leple alatt gyülekeztek a felvert sátoroktól tisztes távolságban. A halálfalók egy maroknyi csapata. Draco mogorván anyjára meredt s ő is kilépett az éjszakába.

-         Draco ne menj! – állította meg a fiát Narcissa.

-         Eressz anya, szívem szerint én is felvonulnék velük – rázta le anyja óvó karjait magáról Draco, s nekiindult.

-         Maradj leszakadva a tömegtől! – kiáltotta utána Narcissa.  Sokáig folyt a szervezkedés a sátrak szélénél. A halálfalók komoran félelmetesen és sötéten tömörültek akár egy hatalmas góc a szervezetben. Mindenki mélyen aludt. Az örömtüzeket már eloltották csak egy-két tábortűz égett imitt-amott. Zeneszó sem hallatszott már, sem kurjongatások. Draco a közeli erdőfái közül figyelte az eseményeket. Végül hosszas tanakodás után a halálfalók megindultak.  A mugli származású Mr Robert és családja sátrához vonultak. A kemping tulajdonosa engedte be végülis a muglikat ide, a varázsvilág rendezvényére, mindenki ismerte tehát a kviddicskupa résztvevői közül. Álmukból az ágyból rángatták ki a muglikat, hogy példamutatással a többi sárvérűnek elrettentés gyanánt a fejük fölött lebegtetve vonuljanak el a százezres nagyságrendű sátorozó között. Amerre csak mentek, felgyújtották a sátrakat, hogy kiégessék belőle a muglikat és sárvérűket.  Már csak külsőre látszott melyik sátrakat kell célbavenniük. A durrantásra felmutatott pálcáikon megcsillanó holdfényre, a fegyveres , álarcos sötét csuklyás felvonulásra rémült sikongatásokkal verték fel egymást az emberek álmukból. Az emlékek, az évtized óta elfelejtett rémület ismét belopakodott az emberek szívébe. Mindenki mezítláb ,mindent hátrahagyva rohant a terror elől, a haláfalók úgy tisztították maguk előtt az utat varázslat nélkül, hogy egy futószőnyeg sem fejezte volna ki jobban a közeledtüket. Mindenki menekült a közelükből , gyerekeket kaptak a férfiak és asszonyok a hónuk alá, s rohantak amerre látak, befelé az erdőbe, el a halálfalók közeléből. A Halálfalók méltóságteljesen lassan vonultak, hatalmas lépteikre lebegett a fekete talárjuk, maszkjuk félelmet keltően titokzatos volt. Mind magasak sötétek és erős megjelnésűek voltak. A fejük felett lebegtetett mugli család látványától pedig mindenkiből kitört a sikoly. Mrs. Robert hatalmas bugyogója a megszégyenítés és megaláztatás prezentálásaként vetült mindenki szeme elé, rettegtek, hogynehogy ők legyenek a következők akik így járják. Reszketve lapultak meg a bozótosban rejtőzködtek el a halálfalók elől. Újabb sátrakat gyújtottak, újabb kiáltozások. Olyan egység uralkodott a halálfalók között, mintha tegnap váltak volna el. Rendezetten vonultak, félelmet keltően, körülöttük félelem volt az úr. Draco akaratlanul is de ámulattal csodálta őket. Azt, amit képviseltek ennyi év után is. Hogy az emberek tudatából tizenhárom hosszú év sem űzte ki az emlékeket, a lidérces álmokat, a gyorsuló pulzusszámot, a rémülettől kitáguló pupillákat és a fohászt, hogy csak ne a családot, ne őket, bárki mást, csak ne ők legyenek a következők.  A félelem tiszteletet parancsol. S a halálfalók előtt most éppen ezzel a hódoló meghunyászkodó gyáva menekülésszerű tisztelettel adóztak. Draco kereste apja álarcát a tömegben. AZ erőteljes férfiak azonban most olyan egyformának tűntek, ahogy a felvonulásban megmutatták amgukat és a földalattti mozgalmukat, hogy igen léteznek, s hogy emlékezzenek, soha ne feledjenek, mert a régi rendszer még visszatér…hamarosan. Draco most ahogy ezrek rohantak pánikszerűen az erdőbe, ettől a pániktól értette meg éppen ez által, hogy mekkora hatalom volt ez. Mekkora hatalom veszett oda egyetlen varázsló eltűnésével. S hogy hiába rántotta a korítélet a fő halálfalóit magával az Azkabanba, ez a maroknyi csapat is olyan reszkető, hideg verejtékező félelmet tud kelteni, mint az ereje teljében lévő Nagyúr. Csodálatos volt. A felfelé tartott pálcák fénye, a kíméletlenül előrenyomuló halálfalók  fekete tömege, a nyomukban keletkező tűz, vad láz, amely tisztít és világosságot gyújt az elmékben. Az aranyvérűek igazságának világát. Ez az a fény, amiért bármit megéri megtenni. Ez az amiért másokat akár meg is kell alázni. Ha akarták volna mindenkit egyetlen nagy globális alsóneművillogtatással rémítgethettek volna. De Mr Robins és családja csak az elrettentés, a kegyetlen példázat, amelyből a mugli származásúaknak és sárvérűeknek okulni kell, mint a legjobb tanmeséből. Hogy eredjenek vissza a saját világukba! Hogy húzzák meg magukat itt mint megtűrt lények a varázsvilágban és ne érezzék sohasem egyenrangúnak magukat azokkal, akik itt most ismét kiváltásgokat és jogos jogokat követelnek, a régi hatalmukat, az ő eszméikkel, az ő fajtájuknak! A tiszta, aranyvérnek. Draco kikerekedett szemekkel itta a látványt, amely olyannyira szép volt a szemében, szinte ő maga is érezte, hogy mekkora erődemonstrálás ez, micsoda mámor éreztetni hogy az aranyvér eszme él és dicsőséget fog aratni.  Hogy egy olyan szervezet része lehet, amely a sajátja, ami csak az övé, amelybe bele kell tartozni, mert ami a mienk, azért harcolni kell és azt vállalni is kell.  A halálfalók harca az ő harca az ő eszméje, s ez a kis felvonulás éppúgy az ő eddigi életének is fénypontja, aminek aktív részese szeretett volna már lenni. Felnőtten, férfiasan, a saját családja a saját vére érdekében. Draco teljesen belelovallta magát az utópisztikus idealista elképzeléseibe, amikor a közelébe hirtelen hangokra lett figyelmes.

-         Hé Potter! Jobb lenne ha elhúznátok a csíkot, ha nem akarjátok hogy elkapják a csajt! – bökött a fejével a hálóingban papucsban, borzas hajjal rohanó Grangerre.

-         Hermione boszorkány – erőksödött Potter.

-         Ahogy gondolod – rántotta meg a vállát Draco. – Ha azt hiszitek nem ismernek fel egy sárvérűt, akkor maradjatok. Épp muglikra vadásznak. TE is a levegőben akarod mutogatni a bugyidat Granger? Legalább egy jót röhögünk rajtad – duruzsolta Draco kajánul.

-         Na és a te szüleid hol vannak Malfoy? Az álarcosok között? – kérdezett vissza Potter.

-         Gondolod, hogy elmondanám, ha ott lennének Potter? – kérdezett vissza Draco higgadtan. Továbbálltak, s Draco ismét belevethette magát a csendes szemlélődésbe. Jó volt látni, azt, hogy mit is jelképez ez az egész felvonulás, hogy a varázsvilágban mennyire értik is ezt ez a sok menekülő itt, akik futottak el Draco mellett. Ahogy perceken át figyelte a fel- felgyulladó tüzeket, a kiáltásokat, a rohanó talpakat és a haláflalók menetelését egyszer csak megjelent a sötét égen…az amit még sosem látott Draco a saját szemével, de már rengetegszer hallott róla. Ott tündöklött teljes pompájában, smaragd csillagokból kirajzolódva: a Sötét Jegy. Draconak nyitva maradt a szája az ámulattól. Fenséges és szép mintájva ködgomolyagként lebegett az égbolton. A rémület a tetőfokára hágott. Velőt rázó sikoltások hallatszottak, a emberek egymást feldöntve rohantak, menekültek, amerre csak láttak, a jegy mindent söpört. Oylan elemi erővel törte át az emberekben a félelem gátját, mint semmi más. A Sötét Jegy egyet jelentett: halált. S a halálfalók mohóságát e tényben. Hogy féltették az életüket a mugli származású kis betolakodók, hogy kapkodták csupasz pipaszár lábaikat. Draco csak ámult és gyönyörködött, mert felemelő látvány volt a Sötét Jegy. Olyan kifejező, annyira mardekáros. A kígyó és a koponya. Üvöltések, zihálás, s halálszagú félelem a nyomában…

Miközben Draco ennyire felemelőnek és ünnepélyesnek érezte a halálfalók egész felvonulását, s higgadtan unottan és kissé elégedetten szemlélte az eseményeket, az aranyvérűek táborában megoszlottak a vélemények. A durrantások, sikolyok és tűzropogás őket is felverte békés álmukból. Blaise is egy hatalmas robbantás hangjára rezzent össze. A mécses még égett az asztalon.

-         Elkezdődött – mormogta maga elé, s megdörzsölve a kezét gyorsan pálcát fogott, s egy steril gézköteget csapott a hóna alá. Ahogy a sátor bejáratánál fellebbentette a selymet Daphné hangja szólt utána.

-         Blaise? – a lány hasára szorítva a kezét meredt rá. Blaise visszament a lányhoz ,s megsimogatta az arcát. – Hová mégy?

-         Csak szétnézek a környéken ne aggódj!

-         Astoria? – kapta rémülten körbe aszemét.

-         Visszakísértem bátyád sátrához ne aggódj velük van, maradj a sátorban – kísérte a lányt az ágyhoz, s a kezébe nyomott egy gyógyszeresfiolát.

-         Mi ez? – rázta meg a kis gömbölyű rózsaszín golyókat rejtő üvegcsét Daphné, s a gyógyszert figyelte. – Em-me-na-go-gu-e? – olvasta fel álmosan hunyorogva.

-         Emmenagogue – bólintott Blaise. – Egy elég lesz.

-         Mi a fene ez? – kérdezett rá bosszúsan Daphné.

-         Jajh – Blaise megforgatta a szemeit. – Havi vérzést elősegítő gyógyszer. Tulajdonképpen megindítja a vérzést – magyarázta Blaise majd belepirult.

-         Ó – nyögte Daphné. – De mi bajom van most miért…?

-         Gondolom az új…khm…élmény miatt. A szexuális együttléttől – Blaise egyik lábáról a másikra topogott. – Daphné muszáj ezt most megvitatnunk?

-         Nem veszek be akármit – csattant Daphné.

-         Jó tudom gondolod, hogy megmérgeznélek, basszus Daphné azt hiszed adnék olyat a kezedbe, amiről nem is tudom, hogym i az? – kérdezte ingerülten Blaise. – A szexuális együttlétek alatt a méh vérbősége megnő, ugye az izgalom miatt. De mivel…te még nem élvezed, vagyis nem jut el a szervezeted addig, hogy a kielégülés után elernyedjenek a hasi izmaid ezért  a vértömeg ott marad és nem folyik vissz az erekbe, továbbáramolva. Nos ezért…ennyire kellemetlen most ez az egész…de idővel…ha ráérzel….ez el fog múlni… - nyugtatta Blaise. – Elég kimerítő volt aválaszom mehetek? – kérdezte feszülten Blaise, majd vállrántva csókot nyomott Daphné ajkára. – Amint tudok jövök, nem muszáj beszedned, de tényleg segít alaposan leellenőriztem a szakkönyvekből – simogatta meg Daphné arcát Blaise, s kiosont a hangok irányába. Nem kellett túl sokat rohannia. A földön már többen feküdtek, akik a nagyhajszában lemaradtak, eltaposták őket, vagy elestek kificamodott valamilyük. Blaise lehajolt egy földön fekvő középkorú nőhöz. Az arca csupa vér volt.

-         Tergeo! – szegezte rá a pálcáját Blaise, s a vértől látszottak a halodtsápadt nő fehér, megfáradt arcvonásai. A nő fejét az ölébe vette, hogy megvizsgálja. Puhán megpofozta az ájult nőt.

-         Ne ne bántson! – pattantak ki a szemei.

-         Mi történt? Fáj valamije? – kérdezte Blaise.

-         Alig léptem ki a sátramból valaki fejen vágott és elájultam – morogta a nő.

-         Hüm, akkor egy Hippokrax is megteszi – nyugodott meg Blaise, s azzal meglengette a pálcáját, majd talprasegítette a nőt. -  És egy valeriánateát főzzön amint tud – kacsintott a nőre Blaise azal tovább sietett. A legdurvább eset amivel találkozott egy család, akikre rázuhant az égő sátor. A bőrükön égésnyomok feszültek, s Blaise hirtelen azt sem tudta, melyikhez kapjon először, a kisfiú karján gyorsan ellátta a felületi sérülést átkötötte a magával hozott gézzel, majd gyorsan az anyához fordult. Pálcája, keze és az agya úgy járt akár egy szélforgó. Felidézni az össze bájitalt és gyógynövényt, ami csak az eszébe jutott ,s ami éppen kéznél lehet most mert hiába hozott magával egy legfontosabb bájitalokból álló kistáskát azért mindenre ő sem készülhetett fel. A csalódfő maradt utoljára, akin a legtöbb problémát látta. Mivel ő volt a legmagasabb az egész sátor rázuhant. A karja furcsán kificamodott, s épp a férfiba erőltetett egy nyugtatófőzetet, s egy gyors Ferulával sínbe tette a végtagot, amikor a tűz lobogásánál egy másik férfi is feltűnt szintén a földön fekvők felé görnyedezve. A fiú duzzadt könnyzacskói fáradtan redőződtek álmosan piros szeme alatt, s éppen egy erős szeszes anyaggal dörzsölgette az idős férfi kezeit, de ahogy meglátta Blaiset felpillantott s a családra nézett.

-         Szintén a Mungóból? – biccentett a fiú.

-         Hízelgő a feltételezés, de ott még nem tartok – vigyorgott rá Blaise.

-         Azt hittem gyógyítóinas vagy te is – mosolygott rá a fiú, s most kék szemeiben végre apró mosoly villant. – Vagyis akkor még csak az elméletet tanulod.

-         Alaposan az elején járok…A Roxfortban – vihogott Blaise.

-         Nem ott lenne már a helyed – egyenesedett ki a fiú. – Augustus Pye gyakornok vagyok a Szent Mungóban Hippocrates Smethwyck szárnyai alatt. A legjobb gyógyító a kórházban, de bizonyos dolgokkal még nagyon szűklátókörű a felfogása. Jövőre teszem a gyakorlati szakvizsgákat és végre én is gyógyító lehetek az alternatív gyógyászat felé szakosodom – bökött az idős pocakos gyógyító felé s kezét nyújtotta Blaisenek.

-         Blaise Zabini, negyedéves Roxfortos vagyok és máris nagyon hajtok a gyógyítói pályára – vigyorgott.

-         Mi a diagnózis?

-         A férfinál ficam, és súlyos égési sérülések. A nő és a kisfiú, könnyedebb égés, de mindhármuknál erős sokk. Merre nem jártatok még?

-         Arra észak felé – biccentett Pye, s Blaise-el az oldalán megindultak újabb aggódó sérülteket keresgélve.

-         Ez az alternatív gyógyászat azt jelenti, hogy a muglik hatásos módszereit is alkalmaznád igaz? Ez a terület engem is érdekel, de nem túl népszerű a  varázsvilágban – bólogatott Blaise segítségre szorulókat keresve.

-         Hát ha végre bekerülsz a Mungóba remélem ismét találkozunk! Én ott leszek – mosolygott a fiú. Hat évvel lehetett idősebb Blaisenél nem többel.- Aztán kutathatunk alternatívba – hunyorgott.

-         Benne vagyok – csapta rá a tenyerét Blaise. Pye-al járta be a vidéket. Emberek kiáltoztak a családtagjaik után, gyerekek keresték sírva a szüleiket, teljes volt a káosz és a kétségbeesés. Mindenki kereste a rokonait. A halálfalók támadásától a Sötét Jegy felvillanásától mindenki a legrosszabbat várta. Blaise fejét ingatva gondolt arra, hogy vajon Draco látja e a hatalomnak ezt az oldalát, a Sötét Maszk ezen oldalát, álarc nélkül, takargatás nélkül. Vagy olyan elvakultan felvillanyozódott az egésztől, hogy nem látja a lába előtt síró gyerekeket?

Pansy már a pirkadó napfelkeltét az ablaknál állva várta. Idegesen nézett körbe az égbolton. A bagolyra várt. S meg sem gondolta, hogy kettő is érkezni fog. Rögtön a Reggeli próféta friss példána címlapján A fák felett lebegő Sötét Jegy mozgó fényképére esett a tekintete: PÁNIK A VILÁGKUPADÖNTŐN – olvasta a címet Pansy. S mohón rávetette magát a hírre. Hát mégis! Megtörtént! A halálfalók ismét megmutatták magukat! Hihetetlen – Pansy izgatottan olvasta a beszámolót. Az incidens nem követelt áldozatokat A híresztelések szerint viszont a történtek után egy órával számos holttestet szállítottak el az erdőből! – Pansy összeszorította a szemét. Mindenki aki a számára fontos aranyvérű. Biztos, hogy senki sem esett áldozatul. Nyugtatta magát. A halálfalók akcióba lendültek! Ez szédületes és elsöprő hír! Draco mindenben igazat mondott és utalt rá.  Igaz nem volt jelen az eseménynél mégis lázas igalom kerekedett felül rajta.  Szenzációs oltári és egyszerre kellemesen és rémisztően borzongató. Olyan, amit várt is és nem is, ami egyszerre tölti el félelemmel és csodálattal. Oylan vegyesek és ellentétesek voltak az érzései, s mégis olyan hatalommámorban úszott, amilyet csak Draco érezhetett vele együtt ugyanígy. Ebben Pansy biztos volt. S ekkor egy fiatal bagoly röppent az ablakra. A címzésen felismerte Draco kézírását. Pansy feltépte a pecsétnél a levelet, s gyorsan végigfutotta a sorokat.

„Pansy!

Gondolom, a Reggeli Prófétából már értesültél a fejleményekről. Csak mi tudjuk igazán, milyen jelentősége van ennek. Most reggel mindenki kapkodva utazik haza. Mindenkivel minden rendben van. Találkoztam Astoriával, Daphnéval, Blaise-el és Millyvel is. Hamarosan mind ismét együtt: a Roxfortban.

Draco”

Szűkszavú rövid levél és éppen olyan kegyetlen, amilyet csak egy férfi írhat. Találkozott Astoriával? Miért kellett ezt megírnia? Miért kell ezt a nevet egy lapon emlegetni a többivel? És miért írja ezt meg éppen neki? Hát nem érzi, hogyolyan mintha egy kést forgatna a szívében? Ó hogy gyűlöli, amikor ezt csinálja! Sőt Astoriát írta legelsőnek! Mitnha ez lenne a legfontosabb. Semmi Kedves Pansy megszólítás! Na persze akire nem illik a jelző, annak nehéz ezt írni – dobta el dühösen a levelet Pansy. Mert Astoriának ilyen leveleket ír? Kedves Astoria? Őrület! Csak lennénk már tényleg a Roxfortban, ilyen események után nem váltani egy mondatot sem. De Draco ezek szerint azesemények után mégiscsak gondolt rá. Vagy, csak a Pettigrew megszöktetése miatti emlékek? Csak azért írt, emrt tudja mennyire összecsengenek ezen a téren a gondoaltaik? Érthetetlen….Pansy még sosem várta így az iskolakezdést, mint idén…