Tulajdonképpen személyesen még nem is találkozott a Nagyúrral. Egy ódon tornyos épületbe érkeztek Bellával az éjszaka leple alatt. Bella keveset beszélt, sokat intézkedett. Most itt ült az egyszerű fehér baldachinos ágyon. A szemközti kandallóban ropogott a tűz. Draco az ágy szélére ereszkedve várta, hogy belépjen a ceremóniamester. Aki végigvezényli majd a beavatását. Draco hátrafordult ahogy meghallotta az ajtónyikorgást. Fekete talár libbent a levegőbe. A csuklyás alak, amikor megfordult…halálfalómaszk volt rajta. Végleg belépett abba a közegbe, ahol az apja is mozgott nem is olyan régen. Apja titkos életébe nyert bepillantást most Draco.  A halálfalók közt minden olyan hallgatag. Nem hallatszott sehol sem beszélgetés. A szertartásterem előtt is mint az árnyak őrködtek a maszkos alakok. Ahogy Draco követte nagynénjét a jobb oldali csigalépcsőn még visszapillantott. A bal oldalon is egy ugyanilyen csigalépcső kanyargott fel a toronyba, a terem bejáratának másik oldalánál. Igazán nem látott alakokat Draco. Ha kinézett a torony ablakán, csak a tetőn suhanó árnyakat vett észre, néha egy libbenő talárt. Tudta, a halálfalók készülődnek a beavatására. De minden olyan zajtalan, mintha titokban végezné mindenki a feladatát. A halálfalók világa úgy látszik mindig ilyen, nyomtalanul és észrevétlenül kell élni ezt az életet. Se egy nesz, se egy villanásnyi megjelenés. Szinte bujkálásnak számít ez. De a rejtőzködés a legfontosabb. A halálfalók az éjszaka titkos árnyai. Sem arcuk, sem nevük nincs. Soha nem láthatja őket senki. Közelről. A megmutatkozás mindig csak a félelemkeltés eszköze. Felvonulás. De nem több. Aki közelről látja őket, annak halál lesz az osztályrésze. Ez az első halálfaló, akit Draco igazán közelről lát. Szemtől szembe. Vagy legalábbis maszk mögött.

-         Draco Malfoy – szólította meg a tónusos, mély hang. A maszk mögül furcsán hangzott a beszéd. De férfié volt. Kétségkívül. – A beavatásán én leszek a szertartásmestere. Hogy átadjam mindannyiunk mesterének. A Sötét Nagyúrnak. A feladatom a beavatás pontos részleteivel megismertetni – vett ki egy egyszerű szövetszalvétát a zsebéből a halálfaló, s a talárja zsebéből egy ezüst kelyhet és két üvegcsét húzott elő, Mindet a kis asztalkára állította az ágy mellé. – Amit most kitöltök ezt az után igya meg, amikor kiléptem a szobából – rántotta ki a kupakot az üvegből, s öblösen bugyborékoló italt kiöntötte a pohárba.

-         Mi ez? – nézte a folyadékot Draco.

-         Amire utasítanak azt tesszük. Soha nincs kérdés. Soha nincs visszakérdezés – mondta hűvösen a halálfaló. – Altató – adta meg azért a választ. Draco beleegyezően bólintott. Olyan szokatlan volt ez a helyzet. De fel volt vértezve most mindenre. Elszántabb volt mint eddig valaha. Tehát csak komor arccal, figyelő szürke tekintettel várta a pontos instrukciókat. – A beavatás előtt egy hosszú, mély alvás…soha senkinek sem ártott még – ironizált a halálfaló. – Amikor felébredt. Megissza a másik üvegcse tartalmát. Ezután a szoba közepére állított mirtuszfürdőben egy tisztítófürdőt vesz, s a kikészített fehér talárt magára ölti. Semmi mást – nyomatékosította a szertartásmester. – Amikor kilép a toronyszobából, az ajtó előtt már várni fogják, hogy lekísérjék a szertartásterembe. A halálfalók közt halad végig, ők zárják közre, egészen az oltárig. Amikor az oltárhoz érnek. A halálfalók lemaradnak. Egyedül lép fel az oltárra, ahol elvégzi az ősi beavatási szexuális rítust.

-         Hogy milyen rítust? – kerekedett el Draco szeme. Hirtelen most tényleg lesápadt.

-         A beavatás legfontosabb eleme, szexuálmágia. Sosem hallott még róla? Voltaképpen most csak a mágia legmagasabb szintjét imitálják. Mert valójában teljesen alkalmatlanok lesznek bármilyen mágiát végrehajtani.

-         De…de mégis kivel – hebegte bizonytalanul Draco.

-         A szeretkezés minden beavatáson egy aranyvérű szűz lánnyal történik. Létezik egy csak lányokból álló kollégium. Soha nem hallott még róla? Aranyvérűek  nyernek csak felvételt az intézménybe, s a legelhivatottabb szülők küldik ide a leányaikat. Ezek a lányok kivétel nélkül mind tudják, hogy életük egyik legünnepélyesebb eseménye, hogy egy halálfaló beavatásán vehetnek majd egyszer részt. Ez megtiszteltetés. Kitüntetés. A beavatásra a végzősök közül választanak, vagyis egy általában tizenhét éves érintetlen lányt. Kiváló nevelést kapnak, az egyik legkimagaslóbb tanulmányi eredményt felmutató iskola, igaz a létszám elég csekély, tekintve a kritériumokra. Soha nem tudják meg, hogy kit avattak be, ahogy maga sem fogja megtudni, hogy a rítust kivel hajtotta végre. Anonimitás. A halálfalók legfontosabb elve. Mindketten maszkban lesznek. Vagyis az arcuk felismerhetetlen. Minden intézkedés pontosan erre épül. Lehet a későbbiekben nap mint nap találkozik majd azzal, akivel a beavatásán szeretkezett, mégsem fogja megismerni. Ezért a mirtuszfürdő, egyrészt a tisztaság, és az ártatlanság kifejezése, másrészt azonos illattal érkeznek mindketten. A másik toronyban ugyanezt a szertartást végzi el hamarosan az a lány is, akit kiválasztottak a maga beavatásához. Mindketten fehér talárban érkeznek, a talár alatt meztelenül. S  egyedül a maszkot nem vehetik le. A közös rituálé után, már fekete talárt adnak magára, s az oltárról a Nagyúr elé vezetik. Aki a Sötét Jeggyel közösségünkbe emeli. Innentől lesz halálfaló. Érthető minden?

-         Igen – bólintott rá Draco.

-         Igya meg! – nyomta a kezébe a poharat a halálfaló, s már ki is fordult az ajtón.  Draco egy hajtásra kiitta az altatót, s becsúszott a takaró alá. A hallottakon merengett. Minden halálfaló végigcsinálta ugyanezt a rítust. Akkor neki is menni fog. Elmélázva gondolt az apjára. Aki most az Azkabanban raboskodik, távol a mindennapoktól. Hogy megváltozott az élet nélküle. Azóta. Draco gondolkodásában olyan fordulatok következtek be, amik soha nem történtek volna meg, ha az apja még most is itt lenne. Egészen biztos, hogy Dracót nem most tizenhat évesen avatnák fel halálfalóvá. Tizenhat éves volt. Pedig úgy érezte, évekkel idősebb. Most, hogy az anyjával ketten maradtak a kúrián, a varázsvilágban. Most végre olyan célt látott maga előtt, amit eddig még soha. Hogy az apját kihozassa az Azkabanból, hogy az apja státuszát visszaállítsa a halálfalók közt. Hogy ugyanúgy megbecsüljék és felnézzenek rá Minden más lényegtelenné vált mellette. A tanulás. Az egész iskola. A barátok. Pansy. Úgy élt benne az egész eddigi élete, mint egy távoli ködkép a múltból. Két világra szakadt az élete. Az apja bebörtönzése előtti életre és a mostanira. Már sosem lesz olyan, mint előtte volt. Az a fölényes, gúnyos magabiztosság, az apjának volt köszönhető. S ahogy ez a háttér megszűnt, Draco eddig felépített belső egyensúlya is végleg felborult. Nem maradt más, csak a bizonytalanság, s ez az érzés sarkallta a legmerészebb gondolatokra. Egészen odáig buzdítva, hogy most itt van, a beavatása előtti éjszakán. Most tényleg úgy érezte, hogy felnőtt és megkomolyodott. Most, hogy igazán már nem is ez számított. Hanem a családja. Valami fontosabb dolgok. A szétcsúszott családot összetartani és újra egésszé formálni. Most úgy érezte ezek a gondok az ő nyakába szakadtak. Valójában apja taktikus játszmájából éltek boldogan, hivalkodóan, fényűzően, s most nélküle semmi sem tűnt már ugyanolyannak. Draco élete főleg nem. Minden magabiztosságát az apja adta. S most ezt egyetlen nap alatt elvesztette. AZ önkeresésben pedig kiútnak s egyetlen megoldásnak ezt találta. Mielőtt teljesen elnyomta az erős altató hatására az álom még elképzelte, mikre gondolhat most az apja az Azkabanban, a családjára , hogy mi lehet most velük, hogyan élnek. Nélküle. S az édesanyja, aki most biztos hogy az ő beavatására gondol, és a raboskodó férjére. S igen eszébe jutott még Pansy is. Éppen olyan színű boríték jött tőle, mint amilyen az új szalon színe lesz. Mályvaszínű boríték, lányosan szép írással. Nem válaszolt rá. Nem tudta mit is írhatna. Valahogy így kezdhetné: „Bocs, most fontosabb feladataim vannak, rendbe kell tennem a családot, és a birtokot…vagy. Sajnos nem tudok eleget tenni a meghívásodnak mert éppen a beavatásomra készülök?” – Egyik sem tűnt túl jó kifogásnak. Vagy egyáltalán levélben bevallható kifogásnak. S nem is akarta a döntéseit most senkivel sem megosztani. Ez most csak rájuk tartozik. A szűk családra, s senki másra. Nem akart a reagálásokkal szembesülni, mert nem érdekelte. Egyik sem. Senki reakciója nem izgatta. Elhatárolódott mindenkitől, s most csak és kizárólag a feladattal foglalkozott. Azzal, hogy hamarosan a Sötét Nagyúr szolgálatába áll, s megkapja első feladatát a Nagyúrtól. Amire fel kell készülnie. Valóban az alvás tűnt most a legjobb dolognak így a nagy események előtt. Kavarogtak előtte az emlékképek. Anyja könnyes kék tekintete, apja sétapálcáját szorító méltóságteljes tartása, Pansy…

Úgy aludt, mintha leütötték volna. Erős volt az altató. Mély az alvása. S jól esett így kialudnia magát a rengeteg kialvatlan, átvirrasztott éjszaka után. Az asztalon ott volt a sötét üvegben a bájital. Draco még úgy az ágyban felkönyökölve hajtotta fel gyorsan. Különös ízhatások voltak benne. Egyáltalán nem volt kellemetlen íze. S olyan igazán szomjoltó volt. Akármit is nyelt most le. Tompa tudattal kászálódott ki az ágyból. A gőzölgő fürdővíz már valóban bekészítve várta, hogy a tisztítófürdést megejtse. Most nem is vágyott másra, csak hogy beleszédüljön a kellemes forró vízbe. Olyan friss kellemes illata volt. Szinte nyugtató. Egy egészen régi típusú dézsában állt a víz. De kényelmesen kinyújthatta a lábát benne. Nedves karját a dézsa szélére helyezte. Tarkóját megtámasztotta kopott dézsa szélén, s lehunyta a szemét. Fehér mirtuszvirágok lebegtek a vízfelszínen. Nagyon különleges élmény volt most egy ilyen fürdőt venni. Olyan gondosan előkészítették. Ünnepélyesen. Draco laposan megemelte nehéz szemhéját, s ahogy oldalt pillantott, az ágy szélén ott  volt a fehér beavatási talár. Fehér, atlaszszövet. Rajta a fekete , puritán halálfalómaszk. Teljesen elmerült a mirtuszfürdőben. Fokozatosan vesztette el az érzékeit. Minden olyan tompán jutott el a tudatába. Szédült. Forgott vele a szoba, hullámzott a szeme előtt minden, elmosódottan, szétfolyva. Kilépett a fürdővízből s a dézsa szélére hajtott törülközővel gyorsan átdörzsölte magát. Az ágyhoz lépve felemelte a patyolatfehér talárt, s a vállára kanyarította. Teljesen takarta. Hátul enyhén hosszabb volt, még mezítelen lábfeje sem látszott ki az atlaszszövet alól.  A vállánál erősítette meg a hajtást. Mirtuszillatú volt még a talár is. Szinte könnyedén igazgatta arca elé életében először a halálfalómaszkot. Selyemanyag volt. Lágyan követte az arc vonalát. A haja szinte teljesen megszáradt mire kilépett az ajtón. Minden pontosan úgy volt, ahogy a szertartásmestere mondta. Négy halálfaló várta. Fekete maszkban, fekete talárban. Egy szót sem szóltak. Megindultak a csigalépcsőn lefelé. Dracót minden irányból közrezárva. Oldalán egyszerre léptek vele a halálfalók. Draco most áldotta azt aki kiötlötte ezt, hogy minden irányból kísérjék, mert olyan erősen kóválygott, a feje, hogy alig tudott egy irányba haladni. Állandóan attól tartott ,hogy legurul a lépcsőn, elveszti az egyensúlyát és kiköt majd a csigalépcső alján. De a halálfalók szorosan terelték a megfelelő irányba, anélkül, hogy hozzá értek volna. Draco mezítláb volt, mégsem érezte, hogy hideg lenne a csigalépcső, amire ha jól emlékezett felfelé jövet, azért kőből készült. Már majdnem leértek, amikor végre leesett neki, hogy most szőnyegen halad. Amikor lenézett látta, hogy egészen sötétkék bársonyszőnyeget terítettek végig az útra. Bedugult a füle, alig hallott valamit, és nagyon furcsa volt mindent ilyen hullámzóan látni, egy üvegfalon keresztül hallani, és alig érzékelni bármit is. Tompa dobpergések hallatszottak, s lágy halk morajló énekhangok. Egyáltalán nem volt félelmetes, inkább ünnepélyes. Mint egy régi törzsi szertartás, amiben a fiúkat nagykorúvá avatták. Vagy valami hasonló. Ahogy beléptek a szárnyas ajtón, halálfalók tucatjának tömege várta a belépőket. Draco egészen biztos volt benne, hogy erősen kirí a környezetből. A halálfalók mind feketében, sötét minden, csak a fáklyák adnak derengést a hatalmas teremnek, az oltár körül végig lángnyelvek nyaldossák a lépcsőket. A központi elem. Az oltáron fehér lepel. Draco is fehérben, szőkén, a sötét embertömegben. Mégis olyan végtelen közönyösség és nyugalom érzete áradt az ereiben, és valami ösztöni indulat. A dobok hangja olyan hangos volt, hogy dübörögték az ódon sárga falak, Draco mégis úgy érezte, hogy valahonnan messziről talán a dombok mögül érkezik. Mégis itt búg a fülében, ahogy ez a fülét elnyomó belülről jövő dübörgés. Csak a szíve ritmusát hallotta. Hiába próbálta elkapni a maszkokat, alig látott. Midnen szétfolyt a szeme előtt. Hiába próbált koncentrálni a szemébe mintha valaki szándékosan cseppentett volna valamit, nem tudta élesíteni a látását. A tűz megállította a halálfalókat. Az előtte haladó, most félreállt. Draco fellépkedett a tűz nyaldosta lépcsőn. S amit eddig észre sem vett. Az ellenkező irányból a másik csigalépcső felől, ugyanúgy bársonyszőnyegen haladva vele egy időben megérkezett. Fehér lepelruhában, álarcban, a beavatása legfontosabb személye. Egy lány. Egyszerre léptek fel az oltárra. Draco csak sejtette, hogy senki más nem léphetné át kettejükön kívül most a tüzet. Ahogy átlépték a tűznyalábokat azok magasabbra csaptak. Legalább derékmagasságig. Semmi más nem volt az oltáron csak a fehér lepel körülszórva mirtuszágakkal. Megnyugtató volt hogy a tűznyalábok azért ilyen magasságig érnek, hogy a tűz mögül láthatják csak a halálfalók az aktust. De Dracót mindez most olyan kevéssé érdekelte. Hogy ki nézi, hogy mi történik. Egyszerűen nem is ő irányított. Kábán, nyugodtan jutott el az oltárig. S amikor meglátta a lányt, minden más érzést kiölt belőle a fellobbanó pusztító vágy. Soha nem kívánta még ennyire a szeretkezést mint most ebben a pillanatban. Nem is gondolkodott azon, hogy miért és mitől ébredt ez benne, hiszen jóformán semmit nem lát a lányból, ugyanúgy alakot takaró vállból induló harangszabású talárt visel, mint ő. A lány is hosszan maga után húzta az uszályrészét a fehér lebernyegnek. Amint Draco a leterített fehér lepedőszerűségre lépett meg kellett állapítania hogy minimum valami párnázóbűbáj lehet rajta, mert kellemesen puha volt. Akár egy igazi ágy. A lány is rálépett. Alig karnyújtásnyira álltak egymástól, s Draco meghúzta a lány fehér talárjának a megkötőjét. Leomlott a válláról az atlaszszövet anyag, ahogy Draco keze félreseperte, s hanyagul omlott a földre. A lány is megismételte Draco mozdulatait, s egymásba kapaszkodva mindketten lerogytak a fehér vászonanyagra. Draco úgy érezte nem is ő irányít. De a lány sem lehetett önmaga. Mindketten be voltak kábítva. Nagyon erős szerekkel, mert egy szűz sosem viselkedne így több tucat férfi szeme láttára főleg nem. Még csak meg sem csókolhatta a lányt, hiszen a maszk rajta is éppen úgy rajta volt mint Dracón. A maszkot lágy hullámos haj keretezte. De Draco még azt sem tudta megállapítani, hogy milyen színű lehet a haja. Egyik pillanatban vörösnek tűnt, a másikban, már barnásnak, de ahogy átfordította a tűz fényében már szőke volt. Nem is érdekelte. Nő volt. EZ a legfontosabb. S úgy tűnt sem a testét sem az agyát semmi más nem is érdekli most. Ki akart elégülni.  S ez az egyetlen dolog motiválta a tetteit. Ha józan lett volna biztos elgondolkodik ezen, hogy miért érzi most ezt, egy vadidegen teljesen ismeretlen lány iránt. De most csak a meztelen bőrének érintése, a rezgő lányos, mellek íve, a csípő vékony vonala érdekelte. S azok a formás szép hattyúfehér combok. Úgy simított át rajtuk mint még soha életében senkin. Rutinosan, férfiasan, ingerlően. Nem is ő irányította a mozdulatait, hanem valami belső sugallat. Valami olyan ösztön, amire még soha nem talált rá korábban. A lány is sürgető tapintással simított át a testén egyre közeledve a nemző meredő ívéhez. Draco iszonyatosan szédült. Alig tudta, hogy vízszintesben vannak e tényleg, vagy még függőleges testhelyzetben, markolja a lány melleit. Öleli magához, egyre hevesebben. A lány vállára hajtotta a homlokát, hogy megtámassza egy pillanatra, mielőtt összeesik. Mirtuszillatú volt. Ő is. Ugyanaz volt az illatuk mindkettejüknek. A lány is hozzásimult a mellkasához. Nagyon szép testű lány volt, már amennyire Draco ezt képes volt megállapítani. Igazán nem is érdekelte, hogy csinos vagy sem, hogy mekkora a derékbősége vagy bármi más. Egyszerűen szeretkezni akart vele. S minden más elvesztette a jelentőségét. Fogalma sincs meddig hemperegtek a puha fehér anyagon, a dobok a mormogó énekhangok, a láng mögött őket néző halálfalók előtt, amikor a lány lábai közé helyezkedett, s behatolt. Úgy rémlett a lány vele együtt nyögött fel. Valószínű, hogy nem is érezte a fájdalmat, szűztől nem várt módon egyáltalán nem volt szorító a járat.  A combjai Draco derekához simultak, ahogy felhúzta. Lihegve, szédülve és kábultan ölelték egymást. Dracóna kfogalma sem volt honnan van annyi ereje, hogy egyáltalán végigvigye az aktust, amikor az agya annyira tompa volt, a végtagjai erőtlenek, nehezek, és igazán a tapintása is olyan érzék nélküli. A vászonanyag kemény és hűvös kellene, hogy legyen, de ezt sem érzi, ahogy hiába túrt a lány hajába, meg sem tudta állapítani, hogy selymes-e a tapintása vagy sem. Egyáltalán semmit nem érzett. Azon kívül, hogy még életében nem szeretkezett ilyen jót.  De ez is csak egy képzet volt, elbódított agya furcsa ábrándja. Mind a ketten nyöszörögtek, és levegő után kapkodtak. Csak a nemi szerveik érzékei voltak a végletekig felgerjesztve, amit egészen biztos ,hogy nem a másiknak köszönhették, sokkal inkább az ébredés utáni erős italnak. Olyan döbbenetesen élvezetes volt minden egyes lökés, hogy Draco úgy érezte, a következőt már túl sem éli annyira jó. Forogtak a fehér lepelanyagon, hol a lány ült a derekán teljesen magába fogadva és csípőjét ringatva rajta, S Draco mohón simogatta a derekát s a melleit, hol ismét maga alatt gyűrte a lányt ,erősen követelődzően adva a ritmust. Ahhoz képest hogy úgy érezte a következőnél már biztosan elmegy elég sokáig tartott maga az aktus. Mitnha még vissza visszatartotta volna, hogy minél tovább legyen ennyire élvezetes. Aztán egyszer csak végre remegés kíséretében mindketten hangosan felnyögtek az élvezet hangjain. Draco még néhány erőtlen lökéssel hagyta, hogy mélyen a lányba élvezzen. A mirtuszillatú karok még ölelték a nyakát, még ő is szorította magához a karcsú női testet. Ahogy az utolsó fáradt ziháló pihegések is lenyugodtak a tűz szélénél már várták a halálfalók, hogy lelépkedjen az oltárról a tűz védelme mögül. Draco még egy utolsó pillantást vetett a lányra, s felállt. A tűznél már széttárva tartották neki a fekete halálfalótalárt, s ahogy kilépett a tűz mögül gyorsan bele is bugyolálták. A négy halálfaló ismét köré rendeződött, s vezették tovább egyenesen a Nagyúr elé. A terem végében, trónuson ült, de ahogy közeledett a menet középen Dracóval, felállt. Sosem látta még Draco szemtől szembe a világ legnagyobb feketemágusát. Most itt állhatott előtte. Idős férfi volt, kígyószerű arcán hűvös nyugalommal, ridegséggel és tele gonoszsággal. Nemes egyszerűségű talárt viselt. A jobbján pedig bátorító mosollyal Bellatrix Lestrange várta Dracót.

- Draco Malfoy, ezennel halálfalómmá fogadlak – tűrte fel Draco talárját, s a sápadt fehér karra nyomta a pálcája hegyét. Csupa tompa érzés, csupa kábaság. Draco nem érezte, hogy fájna a Sötét Jegy égetése. Bágyadtan tűrt mindent. Semmi nem látszott az arcából sem, hiszen végig a maszk takarta. Mindenkin maszk volt kivéve Bellát és a Nagyurat. Ahogy a fekete jegy már ott kígyózott a karján a Nagyúr, lesimította Draco talárujját. – Üdvözöllek csatlósaim között ifjú Malfoy – mosolygott fagyosan a Nagyúr.  – Sokat tanakodtam mi lenne e legüdvösebb első feladat neked, amivel méltán kifejezheted irántam érzett hűségedet és lojalitásodat. Úgy döntöttem, a számodra legkönnyebben elérhető feladattal bízlak meg. Semmi mást nem kell teljesítened addig. Visszamégy az iskolába. A Roxfortba. S gondoskodsz róla, hogy az ismét igazgatói székébe kerülő Dumbledore, aki olyan fehér mágusnak hiszi magát, amilyennek engem tartanak a fekete mágusok között, hogy ez a Dumbledore, távozzon erről a világról, küld át az egyik ellenségemet a fátyol mögé. Ez lesz az első feladatod Draco Malfoy. Öld meg Dumbledoret, a Roxfort igazgatóját – sziszegte indulatosan a Nagyúr. S könnyedén intett a pálcájával, egy fanyar mosoly kíséretében. – S ha nem jársz sikerrel. Akkor…én öllek meg téged – kacagott fel gúnyos éllel a Nagyúr. Draco a nagy kábulatban csak homályosan érzékelte, hogy ez a feladat azért…nem is olyan egyszerű, mint hitte. De nem állhatott le ezen gondolkodni. Leborult a Nagyúr előtt, ezzel elfogadva a rá mért feladatot, s négy halálfalótársa kíséretében kivonult a szertartásteremből. Kavarogtak benne a színek az érzések a gondolatok. De egyre erősebben csak egyetlen maradt. A sötétség.