A hatodévesek lányhálójában készülődött a légiesen karcsú, szép hosszú szőke hajú, smaragdszemű lány. Ezüstös csillogó ruhájának lágy redői buján buktak le a válláról, fedetlenül hagyva a gömbölyő, apró női vállakat. Alapvetően nagyon diszkrét ruha volt, sehol sem túl szűk, egyszerű alakkövető vonalvezetéssel, ezüst vékony függő fülbevalókkal és nyaklánccal. Csaknem tíz centis sarkú ezüstszín szaténcipővel.

- Mondtam már, mennyire utállak? – kérdezte Daphné miközben követte húga mozdulatait.

- Minden alkalommal megjegyzed, amikor csak teheted – emlékeztette vidám csilingelő nevetéssel Astoria.

- mert minden ilyen alkalommal úgy érzem, nem mondtam még elégszer, hogy el is hidd – fintorgott Daphné. Az ágyán gubbasztva a körmét festette méregzöldre. A kedvenc színe volt. Astoriának gyöngyházfény, fehér körömlakkja volt, hosszú szép körmén. Daphnéval ellentétben, Astoriának lekerekített körmei voltak, míg Daphnéé mind kis smaragdkövekként négyszögletesre igazítottak voltak. Astoria szőke hajában egy-egy szép hullámos tincs vegyült, a többsége azonban egyenesen omlott a vállára. Idegesítően jól nézett ki. S ráadásul szőke.

- Gyűlölöm a szőke hajú nőket – fújtatott Daphné. – Egyáltalán miért téged hívott meg Blaise!? – kiáltott fel panaszosan Daphné. – Én vagyok a barátnője vagy mi nem? Mi az, hogy a húgomat viszi a Lump Klubba! – háborgott Daphné.

- Daphné mondtam már4 Csak rákérdeztem, hogy nem vinne-e el, mert úgy megnézném milyenegy Lump Klub! Téged számtalanszor elvihet még, elsz annyi Klub mint kerti törpe az udvaron – legyintett Astoria.

- Nekem akkor sem tetszik ez az egész – durcáskodott Daphné. – De megfojtanálak, te kis törleszkedő féreg! – fújtatott a húgára.

- Köszi Daphné, hidd el én is szeretlek – mosolygott rá kedvesen Astoria.

- Nem fogod lekoppintani rólam Blaiset! Mert komolyan kicsinállak! Még itt vannak Pansy mérgének hozzávalói valahol a szobában! – kezdte keresgélni az üvegcséket Daphné.

- miért nem Blaise-re veszekszel? – kérdezte ártastlanul Astoria.

- Szeretnéd ha összekapnánk mi? Kis uszító kígyó! Kobra! Vipera! – acsarkodott Daphné egyre dühösebben.

- Daphné nyugodj le! – szólt rá Milly.

- Hogy nyugodhatnék le, amikor… a húgom csábítja a pasimat! – paffogott Daphné. Teljesen készen volt. Majd megőrült. De nem akarta, hogy Blaise hisztis picsának titulálja. Ezért csak a lányhálóban mert nyíltan fellépni Astoria ellen. – Hogy lehetsz ilyen? Hátbatámadsz! A saját húgom! – nézett követelődző smaragd szemekkel Millyre. Milly szürke pillantást vetett rá.

- Blaise csak elviszi egy partyra! Tudja hogy a húgod nem lesz semmi – legyintett Milly.

- Te nem ismered őket Milly! De én igen! Főleg ezt a kis viperát, akit a keblemen dédelgettem! – Daphné sziszegve a húgához lépett. – Ha csábítgatod, magam kaparom ki a szemed! – figyelmeztette a lányt. A két smaragd szem hatalmasra nyílva meredt egymásra. Milyl tartott tőle a két testvér a szeme láttára fog hajba kapni és szétmarni egymást.

- Hölgyeim? – hallatszott Blaise lágy mély hangja az ajtóból. – Elkészültél Astoria? – nézett a talpig ezüstbe öltözött szürkeárnyalatos szemfestékkel gondosan kihúzott szemű, lélegzetelállító lányra.

- Igen Blaise mehetünk – tipegett kecsesen a fiúhoz Astoria, s kedvesen belekarolt. Daphné húga háta mögött pedig szikrázó szemekkel elmutogatta Blaisenek az üzenetét. Ha megdugja a húgát kicsinálja mindkettejüket! Blaise elszántnak tűnő arckifejezéssel bólogatott, s nyugalomra intette a barátnőjét, s karját lazán átvetette Astoria vállán. Csókot nyomott a lány arcára.

- Remek buli lesz! Minden lányt magasan lepipálsz Astoria! Tudtam, hogy téged kell váalsztanom elsőnek – de a háta mögött visszakacsintott Daphnére. Daphné forgatta a szemeit. Életében nem volt még ennyire féltékeny Blaisere mint ma este. Draco az egyik bőrkanapén ült, de ahogy a pár befordult a lépcsőlejáróra, döbbenten mérte végig őket. Astorai úgy csillogott akár egy ezüst csillag az égen. Sokkolóan gyönyörű volt. Dracónak is kiszáradt a szája. Egyszerűen vonzotta a férfitekintetet. Karcsú lábai voltak, sokkal légiesebb jelenség, mint Daphné, a maga enyhén alacsonyabb, de annál formásabb alkatával. Ráadásul Daphnéval ellentétben Astoriának egyáltalán nincs is dekoltázsa. A ruhahossz térd felett ér valamivel. Alapvetően semmi kihívó nincs a ruházatán, mégis minden olyan ingerlő a lányon. Ahogy lebukik a gömbölyű vállakon megakadva az anyag. Hogy szitne várja a férfiszem, hogy leessen, lecsússzon a vállánál fogva az egész ruha a lányról, ahogy a titokzatos anyag sejtetve simul a lány vonalaira, s ahelyett hogy elfedné, inkább ingerlően kidobja a vonalakat ha időnként rásimul a testére. Fantasztikusan nézett ki. S ráadásul a legtöbbet az dob rajta, hogy szőke. Olyan a haja mint egy árvalányhaj, puha, lengedező, ahogy közeleg a tél egyre szürkésebb árnyalattal, de mégis nagyon szép. Bájos mosollyal, Csillogó smaragdszemekkel. A legbűbájosabb lány, akit Draco valaha látott. S mintha csak a Malfoy-galéria portréjáról elevenedett volna meg.

- Jaj a retikülöm hova tettem? – torpant meg Astoria. Kecsesen átbillegett a fotelek között. – Szia Draco, nem láttad a táskámat. Ezüst…valahova ide tettem le – nézett körbe Astoria, ahogy forgolódott haja állandóan el-ellebbent Draco előtt. Draco leeresztette a szemhéját. Megcsapta most először Astoria illata. Olyan ismerős ez az illat. Édeskés, mégis egzotikus, s annyira illik a lányhoz. Mi is lehet ez az illat? Számtalanszor érezte már, ebben biztos volt. Homlokráncolva nézett fel az előtte forgolódó lányra, míg elhomályosult tudata előtt végre megnyílt az út. Hát persze! Kókuszdió! Azért olyan ismerős, mert számtalan süteménynek is ez az illata. A Kókuszos süteményeknek. Mindkét Greengrass lány tehát egy egzotikus növény illatát választotta. Illett nagyon hozzájuk. Daphnénak az erősebb kábító, hívogató és frissen buja bambuszillat, míg astoriához, az édeskés, kedves ártatlan mégis émelyítően kábító kókuszillat. Végre megtudta. – Jaj itt van! – rántotta ki Karmilla alól a táskát, a macska teljesen rátelepedett, s fekete szőrével eltakarta az elegáns apró női táskát. – Kész vagyok Blaise menjünk! – sietett vissza a fiúhoz, aki fekete dísztalárban feszített. Enyhén nedves hajjal. Szívdöglesztően. Kiléptek a pinceteremből, s Lumspluck szobája felé vették az irányt. Vagyis egykor Piton birodalmába. Egészen megváltozott a régi fogadószoba. Ahogy a pár belépett Lumspluck kicsattanó örömmel fogadta Blaiset. Halk lantszerű zene szólt, halk beszélgetések moraja, lágy megvilágítás. Lumspluck nagyon adott a hangulat megteremtésére.

- Blaise! Megtisztelsz, hogy elfogadtad a meghívásomat! Fáradj csak beljebb! Had mutassam be neked és bájos partnernődnek Ambrosius Belesht a Mézesfalás tulajdonosát, igazi nyalánkságokkal kedveskedett nekünk a ma estéhez ez a drága jó ember – modnta mézesmázos hangon Lumspluck. Blaise kezet fogott Lumspluckal, majd a középkorú férfival.

- Blaise Zabini – szorította meg a gazdag vállalkozó kezét Blaise. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem.

- Blasie gyógyításban utazik…úgy bizony. Milyen jól jön ez a sok nyalánkság után igaz-e? Az édesség roncsolja a fogakat nemde? – vázolta fel gyorsan Lumspluck az ismeretlenekről a legfontosabb tudnivalókat Lumspluck. Bámulatos képessége volt, az emberek összeismertetéséhez, mondhatni művészi érzékenységgel szelektált válogatott, hogy neki magának is csurranjon cseppenjen haszon áldásos tevékenysége nyomán. A falakat smaragzöld, bíbor és arany függönyök díszítették, amitől olyan érzése volt a bent tartózkodónak, mintha egy hatalmas elegáns sátorban lennének. Vörös lámpások adták a fényt, a derengést a hatalmas szobának. Házimanók ezüstös tálcákon szolgálták fel a pezsgőt és a szendvicseket. A háttérben idősebb férfiak pöfékeltek. Blaise elvett két pezsgőspoharat az elsuhanó házimanó tálcájáról, s az egyiket Astoriának nyújtotta. A lány szemei most valóban smaragdként ragyogtak. Blaise összekoccintotta a pezsgőspoharaikat.

- erre a gyönyörű estére, s a legszebb nőre, akivel valaha eltölthettem egy estét – búgta Astoria fülébe csábító hangon Blaise. Astoria libabőrös lett a hangjától. Blaise lazán átölelte Astoria vékony derekát.

- Mennyi is a cukortartalom a termékeikben? – kérdezett rá Ambrosuistól Blaise, s futólag kikapta ezüst illanós tárcájáta mellényzsebéből, s rágyújtotta egy szantálszálra. A kieregetett füstön keresztül Astoirát figyelte. A lány felvetett fejjel nézett körbe a helyiségben, fiatalos szép nyakán feszült a bőr. Blaise gyorsan hajtotta fel az első pohár pezsgőt. Astoriának is kezdett a fejébe szállni az ital. Blaise csak fél füllel figyelt a férfi magyarázatára. Szeme minduntalan visszakalandozott az ifjabb Greengrassra.

- honnan is szerzik be a cukrot? – érdeklődött tovább Blaise. Komótosan fújta ki a szantálillatot. Már kívánta a lányt. Pedig alig ért hozzá. Fátyolos szemekkel leplezetlenül Astoria testén legeltette a szemét. Van valami ezekben a Greengrassokban. Amitől ennyire kívánatosak. Lumpsluck nagyon adott a környezetre. Ennek ellenére még nem gyűjtött össze mindig elég sok mindenkit a Roxfortból. Persze nehéz befolyásos embereket találni, amikor az aranyvér így megcsappant. Főleg, hogy Lumspluck elég válogatós. A halálalókat sem bírja. Márpedig Notték és Malfoyék is elég befolyásosak voltak. Egykoron. Mert most ez nemigen mondható el róluk. Blaise elnyomta a szantálillanót.

- Ó nagyon érdekes, amiket mesélt – mosolygott melegen az üzlettulajdonosra. – Megbocsát nekünk egy kis időre? – kérdezte Blaise, s kézenfogva Astoriát magával húzta. – Hogy érzed magad?

- Tök jó ez a Lump Klub! – mosolygott rá Astoria. – Örülök, hogy elhoztál!

- hát még én hogy örülök – mormogta Blaise, s az aegyik függönynek dőlve magával rántotta a lányt, s ajkait rányomta a lány hosszú kecses kókuszillatú nyakára. Astoria megreszketett az érintése alatt.

- Blaise! – kapkodott szédülten levegő után Astoria.

- Nem fog történni semmi, amit nem akarsz – vigyorgott rá Blaise. – közelebb hajolt a lány ajkaihoz, s Astoria ajkai már szétnyíltak, a csókot várva. Blaise a fejét ingatta. Ezek a buja Greengrassok! Ezek aztán tudják, hogy mit akarnak! Belecsókolt a hívogatóan szétnyíló, bársonyos ajkakba.

Eközben a beálló sötétben. Draco kiosont a csendes pincefolyosóra. A Lum Klub felől zajok szűrődtek ki. Draco azonban a másik irányba fordult. Végigrohant a márványlépcsőn az előcsarnokba nyíló ajtóhoz. Frics elfelejtette bezárni éjszakára a nagykaput. Jobban nem is alakulhatott volna. Draco az éjszaka leple alatt suhogó talárral rohant végig a kis ösvényen Roxmorts irányába. A talárjában nem volt más csak két galleon. Nem akármilyen galleonok. Mindkettőre a proteusz bűbájt szórta. Megbűvölt galleonok voltak. Reménykedett benne, hogy a kastélyból senki sem látta kiosonni. A prefektusoknak meg egy szavuk sem lehet. Elméletben ő is az. Maximum elküldi a fenébe, aki meg merészeli állítani.  De senki sem állta útját. Feltámadt az őszi szél. Söpörte a faleveleket Draco lába alatt. Szinte kísérték ezek az elhalt korhadó száradó levelek. Szomorkásan. Senki sem kíséri mostanában úgysem az útját. Legalább a falevelek tartsanak vele. Ez még kedves is tőlük. Draco lehangoltan nézett végig a komor sötét fákon. Az erdő árnyain. Most nagyon egyedül érezte magát. Blaise Astoirával mulat Lumpsluck partiján. Daphné a lányhálóban sopánkodik és önti ki a szívét Millynek. Pansy mélyen alszik az altatóktól a gyengélkedőn. Csak ő kószál kihalt falusi utcákon magányosan. Bolyongva. De legalább tudja, hogy mit akar. Terve van. Célja. S ha ez beüt, akkor minden megváltozik. A Három Seprűbe lépett. aHogy benyitott a szél besepert néhány száraz falevelet is Dracóval. Becsukta maga mögött az ajtót.

- Jó estét! – köszönt a hátsó vendéglátói  részből előre siető Madam Rosmertának. A talárja mélyéből előrántotta a pálcáját, s a nőre szegezte. – Imperio! – sziszegte gyorsan. A nő azonnal az engedelmessége alatt volt. Ez az! – Könnyebben ment mint hittem – nevetett fel Draco megkönnyebbülten. Első igazán  komoly főben járó átka. S ment. Semmi probléma nem lesz itt. – Nos kedves Rosmerta. Hoztam magának egy kis feladatot. Egy galleon – puha koppanással a kocsma pultjára tette a pénzérmét, s átcsúsztatta a nő elé. – Ez lesz a mi kis titkos üzenőtárgyunk. Maga észlel valamit, s nekem jelzi az érmén. Világos? – a nő kábán bólintott. – Helyes. Ha Dumbledoret látja azonnal jelez nekem. S van egy kis feladatom is a maga számára – mosolygott rá a nőre Draco. – elmegy Londonba, az Abszol útra. Ott én már eltetettem egy igen szép, különleges nyakláncot a Zsebpiszok közben, Borginnél. Maga elhozza Roxmortsba és odaadja a legelső diáknak, aki a mosdóba egyedül lejön. Azért,h ogy hozza fel Dumbledorenek a kastélyba, mertmaga küldi neki ajándékba. Világos? – nő ismét csak bólintott. – Ha bármi rendkívülit tapasztal, értesít engem! Jó éjszakát! S tegye el jól azt a galleont tovább ne adja! – mordult a nőre Draco, s kisietett a kocsmából. Csendes volt a falu. Csak Draco cipőkopogását verték vissza a falak. A kis utcák.  Fújdogált az esti szél. Draco arcába csapta a hideget. Draco összefogta magán a köpönyegét. Milyen hamar beköszöntenek a hideg idők! Csörögtek a száraz levelek a fákon, ahogy megborzolta őket a szél. Ropogva morzsolódtak szét Draco talpa alatt. Recsegtek, s Draco cipőorra felbolygatta a lenti avart. Egész átfúvásokat végeztt a szél előtte, hol az egyik oldalára söpörte a leveleket, hol a másikra. Dracónak igazán még kedves em volt visszamenni a Roxfortba. Ki kellene vennie egy szobát valamelyik fogadóban. Ah de reggel biztos keresnék. Vagy nem. Lehet fel sem tűnne senkinek, hogy nincs az iskolában. Hiszen Crakon és Monstrón kívül senki mással nem beszélt mostanában. Talán észre sem veszik, hogy még a Roxfortba jár. AZ órákon többnyire a hátsó padokat választotta mindig. Piton óráján is. Nem akart a szeme előtt lenni. Menekült a kérdések elől. Utálta, hogy mindenki kérdezősködik. Végre többé-kevésbé sikerült mindenkit leállítania ezzel, leszállt róla mindenki aki idegesítően zaklatta eddig. A kérdéseivel, azzal, hogy bele akarja ártani magát az ügyeibe. Senkire sem tartozik, hogy ő most mit csinál. Vagy egyáltalán bármikor mit csinál. Álmos volt. Mégsem tudott aludni. Éjszakánként csak nézte aelhúzott baldachinja függönyét, a sötét jegyét, apjára gondolt, aki az Azkabanban ül. Anyjára aki egyedül sír otthon. A családja most három részre szakadt. Mindenki magányosan, s egyedül tölti az estéket és a nappalokat is. Draco bízott benne, hogy nem mindig lesz ez így. Hogy hamarosan minden megoldódik. Szanaszét fújta szalmaszőke haját a szél. A szemébe csapta a tincseket. Dracót valahogy most ez sem érdekelte. Kedvetlenül meredt a kastélyra. Ez most az ő börtöne. Úgy elmenekülne innen, nem érzi jól magát a kastélyban, a pincében sem, a mardekárban sem. Senkit sem tűr meg a közelében. Egyedül akar lenni. Nem volt kedve még arra sem, hogy visszamenjen a klubhelyiségbe. Nyitva volt a tölgyajtó. Csendben besurrant rajta. Habozva meredt a pincetermek felé vezető ajtóra. Nem. Nem akar visszamenni. Még akkor sem, ha Monsto és Crak az ő segítői. Nott szintén titkon őt támogatná, de Blaise már bizonyára visszaért a hálóba. Draco az órára nézett. Hajnali két óra. Aludni is kellene. De úgysem jönne álom a szemére. Pedig már megint ez a tompa fájdalom a fejében. Draco áttúrta a haját. Nem érdekelte ki veszi észre, ki kapja el, milyen büntetést kap érte. Nekiindult a mozgólépcsőknek. Fel és egyre feljebb. Szintről szintre. A lábai, a feje, a lelke mind a Szükség szobája felé húzták. Szinte bezuhant a menedéket nyújtó szobába. Minden úgy volt mint ahogy szerette. Kellemesen árnyas most a szoba. Mintha a hold sütne be a katedrális ablakain. Draco már csukott szemmel is eltalálna a volt- nincs szekrényhez. Amit még mindig nem sikerült megjavítania. Benyitott a szekrénybe, s kiemelte a magasan a lecek közé becsúsztatott fényképhez. Kiemelte. Pansy és önmaga önfeledt mosolya csillogott rá.  Draco lehunyta a szemét. Mint egy holdkóros kóválygott be a templom egyik apró sorába, s a kis padra helyezte a képet. Hüvelykjével simogatta a kép keretét, aztán átsimított kettőjükön. Apró könnycsepp türemkedett a szeme sarkába. Megnyugtató és álomba ringató könny. Lassan homályosult el szeme előtt a kép. Kettejük képe. Lehajtotta fejét a karjára, s ahogy lecsordult talárjára a könnye úgy nyomta el a zavaros, nyugtalan álom.