Draco előtt még mindig ott lebegett, ahogy Bella előseregletével fölényes hatalomgyakorló stílusban rettegést keltve, fekete egyszerű szabású talárban bevonult hozzájuk személyesen a Nagyúr. Apjával együtt borultak térdre egymás mellett a Nagyúr előtt a Malfoy-kúrián. De itt nem esett jól ez a térdhajtás. A Malfoy-birtokon, ősiek házában, a Malfoyok szellemében biztonságban és távol mindentől védett édes otthonban meghajolni valaki előtt megaláztatás volt. Szégyen. Sértés. A Malfoy-uradalomban a Malfoyok voltak az urak mindig. Itt csak a Malfoyok előtt lehetett meghajolni. S most itt térdepelni a saját márványkövezetükre borított drága szőnyegeken. Rosszul esett. Draco csak apja feszes derekából sejtette, hogy Lucius Malfoy is egyenesen arculcsapásnak érzi, hogy a saját birtokán térdelésre kényszerítik. Térden csúszva más előtt. Mintha a saját birtokán nem ő lenne az úr. Szégyenletes. Narcissa Malfoy bár halvány pukeldibe ereszkedett fejét gőgösen tartotta fel, orrát a magasba tartva, lesütött szemhéja mögött megvetés suhant át a kék szemek mélyén. Őt semmi sem készteti főhajtásra is itt ez előtt a férfi előtt. Alig ereszkedett egy pillanatra szoknyája a földre, Narcissa Malfoy már vissza is emelkedett. A Nagyúr kegyes kézintéssel engedte fel a lehajtott fővel térdeplő két tékozló csatlósát. Ellenvetést nem tűrően is azonnal a házastársak lakosztályrészét követelte magának, s Bellával az élen felvonult az emeletre, hogy elfoglalja azokat. Lucius Malfoy azóta is dúlt fúlt legalábbis zárt ajtók mögött. A házaspár Draco lakosztályába kényszerült.

-         Micsoda szégyenteljes megaláztatás! A saját hitvesi ágyamból túrt ki! Mit képzel ez a…! – járkált fel-alá Draco hálószobájában akár ketrecbe zárt oroszlán Lucius Malfoy, ezüstszín hálóköntösében.

-         Csillapodj le Lucius! Ennek semmi értelme! – szólt neki Narcissa lagúnakék éjszakai köntösében Draco baldachinos ágyán ülve. Draco a szalonjába állított rekamién aludt, hogy átengedje a hálóját a szüleinek. A kastély többi részével még idejük sem volt foglalkozni. Narcissa Malfoy egyedül nem tartotta jelentőségteljesnek a felújítást, Lucius megérkezése viszont egyet jelentett egy hivatlan vendég tartós jelenlétével is. Voldemort hosszú távra rendezkedett be. S esze ágában sem volt észrevenni, mennyire kellemetlen jelenléte a család életében. Draco reggelizőjében étkezett a kis család, ha nem kötelezték őket megjelenésre a Nagyúr előtt.

-         Hogy is tűrhetem! Hogy is alázkodhatok meg ennyire! Egy Malfoy! Mond őszintén Narcissa te sem tartasz már annak aki voltam! Hogy is láthatnál annak, amikor beletörődöm abba, hogy kitúrjanak minket az ágyunkból is! – szidta magát Lucius Malfoy. – Milyen családfő az ilyen? Aki hagyja, hogy a házába tolakodjanak, s bitoroljanak mindent! Ki sem moccanhatunk a fiam lakosztályába zártan bújkálok mint egy parazita. Milyen undorító is vagyok! – járt-kelt ingerülten Lucius.

-         Lucius, kérlek ne hergeld magad! – csitította férjét Narcissa.

-         A saját házamban én vagyok az úr! Ez a Malfoyok tulajdona! – csattant véreres szemmel Lucius.

-         Draco is pontosan ilyen. Mintha csak téged láttalak volna. Egy évvel ezelőtt Draco is ezt mondta ,az ő földjére senki se tegye a lábát a tudta nélkül – mosolygott Narcissa lágyan. Csak fél füllel figyelt férje dühkitörésére, amely minden éjszaka elismétlődött, amióta a Nagyúr a házukban van. Most is fia éjjeliszekrényének alsó fiókját kihúzva összevont szemöldökkel nézte mit rejteget ugyan Draco a legalsó fiókban. A Hírnév és hazugságok friss kötete, még az elejénél betört példánya. Könyvjelzőként pedig egy kis fehér szegély kandikált ki a könyvből. Narcissa kivette a könyvet, s felütötte ahol a fia tart az olvasásnál. A könyvjelző egy kissé megviselt hajtott gyorsfelvétel volt. Két évvel ezelőtt a tizenöt éves Draco karolta át az akkori barátnőjét Pansy Parkinsont. Draco ezt a képet használja könyvjelzőnek? Vajon mit néz többet? A könyv sorait, vagy a felvételt, s azon is nyilván a lányt? Lucius indulatos szóáradatát és Narcissa kíváncsiskodó kutakodását az ajtón kopogás nélkül berontó Bella zavarta meg. Mindketten mint valami bűnös rajta kapottak pislantottak fel az érkezőre.

-         A Nagyúr hivat! Öltözzetek fel Merlinre! Még csak este kilenc óra! És igyekezzetek! – ripakodott rájuk Bella végigmérve a családi idillt. A nyomában Draco oldalazott be az ajtón. Narcissa gyorsan visszadobta a kötetet a fiókba s visszalökte a fiókot.

-         Bocs, de a ruháim itt vannak…a…szekrényben… - mentegetődzött Draco, aki mezítláb pizsamában és már kócosra túrt, átgondolkodott fél óra után tért vissza a hálójába. Már aludni készültek a Malfoyok. Erre kirángatják őket az ágyukból is. A család csendesen öltözködött. Nem kellemes percek, talán órák várnak rájuk. Nem szerették a Nagyúr jelenlétében zajló perceket mert számukra semmi kellemes élménnyel nem szolgált. Feketébe öltöztek mindannyian. A három Malfoy együtt vonult le az emeletről a szalonba. Lucius és Narcissa haladt elől, mögöttük Draco. Szótlanul, a magukra erőltetett nyugodtsággal, tartással. Felvértezve magukat léptek a saját mályvaszínű szalonjukba. Voldemort jelenléte alaposan feltúrta a kastélyt. Pedig legalább a földszint már kezdett formát ölteni. Most a bútorok fölöslegesnek bizonyultak. A széles asztal fölött ott lebegett fejjel lefelé egy nő. Az asztalfőn maga a Nagyúr ült, szórakozottan simogatva legkedvesebb állata Nagini fejét. Egészen meghitt volt a kép. Legalábbis az lett volna ha a Nagyúr vörös szemeivel lenézően nem a belépő Malfoyokat figyelte volna száraz gúnyos mosolyával. A három Malfoy egymás mellé ült. Lucius balján Narcissa, jobbjára Draco került. Mind kerülték a Nagyúr pillantását. Voldemort összehívta a díszes társaságot. Természetesen a Malfoyok megkérdezése és beleegyezése nélkül. Tulajdonképpen a Nagyúr parancsolgatott a Malfoy-birtokon. A Malfoyoknak semmibe sem volt beleszólásuk. A Nagyúr árnyékában éltek, meghúzódva Draco lakosztályába akár egerek az egérlyukba. Kínos volt a csend. Senki sem beszélt. Nem kedélyes társaság gyűlt össze, nem barátok, nem is csatlósok. Csak megalázottak. Akiknek nincs már mit mondaniuk senki számára. A Malfoyok után ismét kinyílt az ajtó.

-         Yaxley, Piton! Kis híján elkéstetek! – sziszegte fagyosan a Nagyúr. – Perselus ide! –ültette maga mellé a professzort Voldemort. – Yaxley, Dolohov mellé! – intette őket szét gyorsan. A Malfoyok számára hosszú áthallgatott percek vártak. Kötelező jelenésük parancsteljesítés volt és semmi több. A Malfoyokra itt már nem várnak feladatok. Ők mindketten elbuktak már egyet. A Nagyúr megvonta kegyét tőlük. Nekik már csak a statisztaszerep maradt, s ők adták a díszleteket a Nagyúr megbeszéléseihez. Itta a Malfoyok borait. Ette a birtok adta nektárokat, s élvezte a hitvesi lakosztály adta örömöket és kényelmet. A Malfoyok pedig tűrtek. A téma Potter volt mint mindig. A Nagyúr központi kérdése visszatérése óta Potter megölése volt. Draco kényszeredetten nézte az asztallap felett lebegő alakot. Ismerősnek tűnt, mintha már látta volna valahol. De hogy ki lehet, arról fogalma sem volt. Nem értette, hogy miért van itt a kúrián, ilyen természetellenes pózban az asztaluk felett lebegve. De sejtette mi lesz a nő végzete, ha már itt van náluk, így.

-         Mint mondtam, már tudom, mielőtt elindulok végezni Potterrel szükségem lesz valamelyikőtök pálcájára – rémült döbbenet telepedett az asztaltársaságra. A pálca az mégiscsak pálca. Mindenkinek. A Malfoyok pedig már előre érezték, hogy mi lesz Voldemort következő mondata. Hogy miért kellett nekik itt megjelenniük ezekben a késői órákban. Hogy a megaláztatásukból még nem volt elég a Nagyúrnak. Mohó mint mindennel. Még többet akar. Megalázásból is még többet akar a Malfoyoknak adni. Had érezzék, hogy haragszik rájuk, hogy dühös, hogy nem bocsát, hogy elégedetlen. S had szenvedjenek saját félre sikerült kudarccal végződő feladatuk utáni büntetésben. – nincs önként jelentkező? – nézett körbe csatlósain Voldemort. – Lássuk csak…Lucius, nem látom be neked miért volna még szükséged pálcára – A Malfoyok lesápadtak. Hogy a családfőt megfossza a pálcájától! Ez erre nincs már szó. Nincs már kifejezés. Ez meggyalázás. Ez a legmagasabb szintű eltaposás. Egy varázslónak mindenképpen.

-         Nagyuram? – emelte fel a fejét Lucius nehézkesen.

-         A pálcádat Lucius. Add át a pálcádat! – parancsolta keményen a Nagyúr.

-         De…- próbált valamiféle ellenvetésbe kezdeni Lucius Malfoy. Narcissa karcsú ujjai megszorították az asztal alatt férje csuklóját. Lucius futó pillantást vetett felesége sápadt merev arcára, de az asszonyi kéz engesztelő és kérlelő szorítása megtette a hatását. Lucius előhúzta pálcáját a talárja alól, s átnyújtotta Voldemortnak, aki vörös szeme elé emelve vizsgálgatta:

-         A fája?

-         Szil, nagyúr – súgta rekedt hangon Lucius.

-         És a magja?

-         Sárkány…sárkányszívizomhúr – adta meg a válasz kényszeredetten Lucius. A Nagyúr összemérte saját pálcájával. Lucius egy másodpercig reménykedve, hogy a Nagyúr azért vetteelő sajátját, hogy cserébe átadja megmozdult. A Nagyúr azonban észrevette a mozdulatot.

-         A pálcámra áhítozol Lucius? Az én pálcámra? – kacagott fel hidegen a nagyúr. A halálfalók közül néhányan felvihogtak az asztal körül.

-         Visszaadtam a szabadságodat lucius ennyi nem elég neked? Amúgy észrevettem, hogy te meg a családod az utóbbi időben korántsem tűntök boldognak…Miért zavar annyira benneteket, hogy a házatok vendége vagyok? – kérdezett rá kíméletlenül Voldemort

-         Nem…nem zavar nagyúr – sietett a válasszal Lucius.

-         Ejnye Lucius, hazudsz…- Voldemorthoz visszatért Nagini, s lágyan megcirógatta a kígyó bőrét. – miért annyira elégedetlenek Malfoyék a sorsukkal? – tette fel a kérdést értetlenül Voldemort. – Visszatértem, hatalmam kiteljesedőben – nem azt hangoztatták-e hogy éppen erre vágytak oly sok éven át? – vonta kérdőre a Malfoyokat.

-         Természetesen Nagyúr! – felelte Lucius remegő kézzel törölgetve megizzadt arcát. Vallatás és faggatás alatt voltak, aminek mindig mély megalázás volt a vége, mások előtt szóban. Általában. Kínosak voltak ezek az esték. Rendkívül kellemetlenek. S ráadásul nem tehettek ellene semmit. – Valóban erre vágytunk és vágyunk! – erősítette meg Lucius kötelességből. Narcissa Malfoy hidegen, s kényszeredetten mereven bólintott hozzá. Egy pillanatra Draco is ráemelte tekintetét az ijesztő külsejű férfira, de gyorsan lesütötte a szemét.

-         Nagyúr! Megtiszteltetés számunkra, hogy családi lakunk vendége vagy. Nagyobb öröm nem is érhetne minket – szólalt meg Bella mély tónusú búgó hangon, mélyen előrehajolva magára irányítva ,s követelve Voldemort figyelmét és tekintetét. Ezzel egyúttal a Malfoyokat próbálva kimenteni szorult helyzetükből.

-         Nem érhetne nagyobb öröm – ízlelte a szavakat Voldemort miközben szemével Bella alkatát mustrálta. – Ha te ilyet mondasz Bellatrix az nem csekélység.

-         Nagyuram jól tudod, hogy tőlem csak igazat hallasz – mondta hevesen Bella.

-         Nem érhet nagyobb öröm? Pedig úgy hallottam a héten felettébb örömteli esemény történt a családodban – sziszegte Voldemort. A Malfoyok zavartan pislantottak a Nagyúr felé.

-         Nem tudom mire gondolsz nagyúr – hebegte Bella.

-         Az unokahúgodról beszélek Bellatrix. Nemrég egybekelt Remus Lupinnal a vérfarkassal. Ez bizonyára határtalan büszkeséggel tölt el titeket. – Az asztalnál ülök harsány gúnyos kacagásba csaptak. Bellát és a Malfoyokat egyaránt alázta Voldemort. Nem volt szép húzás tőle.

-         Ő nem az unokahúgunk Nagyúr! – harsogta túl a káröröm hangjait Bella. – Narcissa meg én rá sem néztünk a nővérünkre mióta a sárvérű felesége lett. Nincs közünk sem a kölykéhez sem semmilyen bestiához akihez hozzámegy.

-         Mit szólsz ehhez Draco? – fordult hozzá Voldemrot figyelme.  – Jársz majd farkaskölyköket pesztrálni? – Voldemort elégedetten lovagolt a Malfoyok megaláztatásán ismét. Élvezte ezen perceket. S a csatlósai derültek nagyuruk jó humorán és kedélyes hangulatán. Draco azonban rémülten pislantott apjára.  Lucius Malfoy csak lehajtott fejjel meredt a saját ölébe. Draco félénken anyjától várt tanácsot. Narcissa alig észrevehetően megrázta a fejét. Majd továbbra is a szemközti mályva színű falra meredt.

-         Elég csend legyen! – szólt Voldemort. – a legöregebb családfák közül nem egyet kórság támadott meg az idők során – fordult Bellához a Nagyúr, aki könyörgő szemekkel nézett rá. – Nektek is meg kell metszenetek a magatokét, hogy egészséges maradjon nem igaz? Vágjátok le az azokat a részeket amelyek a többi egészségét fenyegetik.

-         Igenis nagyúr amint lehet! – mondta hálásan Bella.

-         Alkalmad lesz rá. Mind a családodban mind a világban – bólintott komótosan Voldemort – kivágjuk a fekélyt, végzünk a fertőzés terjesztőivel, hogy csak azok maradjanak akiknek a vére tiszta – Voldemort felemelte Lucius pálcáját. – Felismered a vendégünket Perselus? – forgatta a férfi felé az asztal felett lógó alakot. Piton bólintott. – És te Draco? – kérdezte Voldemort szabad kezével a kígyó orrát simogatva. Draco futó pillantást vetett az alakra, majd mereven megrázta a fejét.  – Persze te nem jártál az órájára – biccentett Voldemort – Ha valaki nem tudná ma esti vendégünk Charity Burbage, aki nemrég még a Roxfort tanára volt. A muglikról mesélt a boszorkányok és varázslók gyerekeinek. Azt magyaráztanekik, hogy a muglik nem is különböznek nagyon tőlünk – a halálfalók közül többen is a padlóra köptek ezen hazugságot hallva. – Nem elég hogy tévtanokkal fertőzte a varázslógyermekek elméjét a múlt héten szenvedélyes hangú cikket írt a Reggeli Prófétába a sárvérűek védelmében. Szerinte a varázslóknak be kell fogadniuk ezeket a tolvajokat, az ősi tudás, a mágia eltulajdonítóit. Az aranyvérűek elkorocsulását Burbage professzor hasznosnak és kívánatosnak tartja…annak örülne ha mind muglikkal párosodnánk,…meg vérharkasokkal – sziszegte indulatosan Voldemort. Mérhetetlenül dühös volt. Haragos. Persze mardekárosok messze ívben elkerülték mindig is a mugliismeretet. Dracónak most legalább már képe is volt arról, hogy ugyan milyen témái lehettek ezenke az óráknak, s kétszeresen is örült most hogy nem vett részt ezeken. Még ha gyűlöli is most Voldemortot a következő cselekedetével teljesen egyetértett.

-         Avada Kedavra – szegezte Lucius pálcáját a nőre Voldemort. Draco a halálos átkot látva emlékeibe tolult az a bizonyos Roxforti éjszaka, amikor neki is ezt kellett volna tennie. Ájultan fordult le a székéről, s padlóra zuhant. – Nagini, vacsora!- engedte le kedvelt kígyóját a válláról kedélyesen Voldemort. A Malfoyok pedig felnyalábolták fiúkat a földről. A kényszerű esti ülés ezzel véget ért.