Pansy elküldte a házimanót, hogy hozzon neki egy kávét, s közben zavartan próbálta rendbeszedni a külsejét. Draco éppen így látja, ahogy kikászálódótt az ágyból, még fel se ébredt, és ráadásul pont egy veszekedést szakított meg a lányával. Pansy átsimította a derekán a selyemköntöst.

-         Minek jöttél most ide? – dörrent a férfira kedvetlenül Pansy, s a márványkandalló elé lépett amikor ráébredt, hogy teljesen mezítláb áll Draco előtt. A selyemköntös takarta most már a lábait, de továbbra sem érezte azt hogy fedettebb lenne a férfi előtt.

-         Tegnap elszaladtál – felelte magyarázatként Draco. Elkapta a nő görcsös igyekezetét, hogy távolságot tartson, figyelte, ahogy Pansy mellei közötti völgyben megfeszül a köntös ezüsthímzéses szegélye. A köntös alól a mellkasnál kikandikált a szép selyemhálóing csipkeszegélye. Miért feszélyezi Pansyt ennyire a jelenléte?

-         Bejelentés nélkül nem illik idegen házakba váratlanul betoppanni nem tudtad? Vagy ez már nem tartozik az aranyvérűek etikai kódexéhez? – morogta Pansy keresztbe téve a karját a melle alatt, de ezzel csak még jobban meghúzódott a selyemköntös, s rásimult a melleire. Nincs rajta melltartó, ez egyértelműen látszott. De hát miért ez a zavar, hiszen Draco látta már nem egyszer melltartó nélkül is. Csakhogy azok az idők elmúltak! A férfinak semmi joga nincs így méregetni őt! Egyáltalán honnan veszi a bátorságot, hogy legeltesse rajta azokat a borzongást keltő szürke szemeket. Érezte, ahogy Draco tekintetének hatására a mellbimbói erősebben kirajzolódnak a selyemköntös anyagán keresztül.  Hátat fordított a férfinak.

-         Nem akarok veled beszélgetni Seritáról – zárkózott el Pansy. Megérkezett a házimanó a kávéval, s feszült csend állt be a beszélgetésben. Pansy nem fordult meg. Draco továbbra is az esernyője ezüstkígyómintás fogantyújára támasztotta a tenyerét. Mereven álltak a szalon két végében. Pansy a kandalló peremére eresztette az alkarját, s félig ránehezedett. Meg kellett volna legalább fésülködni – nézett ki a borongós utcára az ablakon keresztül. A finom ezüsttálcán a házimanó eligazgatta a kávéscsészéket, Pansynak előkészítette a megfelelő cukor és tejaránnyal, a vendégét érintetlenül hagyta, s hangtalanul elhopponált.  

-         Tudja, hogy ki az apja? Tudja, hogy a varázsvilágban született? Mit tanul? Hogyan él? – kérdezte szinte indulatosan Draco, Pansy visszakapta rá a tekintetét.

-         Talán, ha járatosabb lennél a varázsvilágon kívüli életben te is tudnád – sziszegte Pansy megszorítva a kandalló hűvös peremét, hogy legalább az adjon neki támaszt, miközben Draco acélos szürkéskék szemeibe néz. – Serita nem ismer. Egy szóval sem említettem neki, hogy egy ilyen szemétláda az apja. Jobban is járt és csak összezavarodna minden más információtól is! – méregette ellenségesen a makulátlanul megjelenő férfit. Persze Draco biztos nem beszélte át a fél éjszakát még bál után a feleségével, aztán a hajnali együttlét Blaise-el. Nem csoda, hogy alig bírja összekaparni magát most reggel. Blaise felér egy nehéztüzérséggel. Úgy érzi magát, mintha átment volna rajta egy úthenger. Teljesen kimerült, és a szokásos jóleső lusta kielégültségben ténfereg ilyenkor itthon. Draco erre éppen ilyen szétcsúszottan kell hogy lássa.

-         Beszélnünk kellene – javasolta Draco.

-         Mert most mit teszünk szerinted – morogta Pansy, s a kényelmes fotelra ereszkedett a lábszárára igazgatva a pongyolát. – Nem vártam vendéget ma délelőttre. – vette el a tálcáról a kávéját, s óvatosan belekortyolt, miközben sötét tekintetét le sem vette Dracóról, ezzel szegezve továbbra is szinte a küszöbhöz a férfit, Dracó ugyanis továbbra sem lépett beljebb a szalonban, igaz elég metsző volt a szóváltás, ahhoz hogy könnyen eljutott a távolság ellenére is a másikhoz. Draco fejében pedig végigsuhant a gondolat, hogy éppen olyan sötét most Pansy szeme, mint a kávéja. Igaz a tejtől az is enyhén barnásabb árnyalatot öltött, ezért volt annyira hasonló a két szín.

-         Mindjárt fél tizenkettő. Angliában ez már szinte délutáni teaidő – jegyezte meg finom mosollyal Draco, s az esernyője hegyét megemelte a padlóról. Szép faragású koboldmunka. Látszik a kidolgozottságán, az aprólékos ötvösmunka Malfoy-eleganciához mérten minőségi és természetesen méregdrága

-         A franciák fél kettőkor másznak ki az ágyból – sziszegte Pansy. Valójában ez csak Blaise-re és rá igaz. Mert éjszaka sokáig voltak fent, Pansy elengedte az iskolába Seritát, s  utána még visszaájult az ágyba Blaise mellé.  – Seritáról akarsz beszélni? Beszéljünk a gyerektartásról? Ne nevettess! Eddig sem fizetted mert nem tartottam rá igényt! Ha nem akartál a gyerekedről tudni, akkor nem kell eltartanod sem, nincs szükségünk továbbra sem a Malfoyok pénzére. Serita jól megvan nélküle. Ráadásul a varázsvilágban néhány hónap múlva már nagykorúnak számít.

-         Messze van még november – emlékeztette Draco. A lánya novemberben született.

-         Még emlékszel rá? Meglep – gúnyolódott Pansy. – Minek jöttél ide? Mit akarsz? – dühösen érezte, hogy a szeme elé tolulnak az emlékek. – Kérlelhetetlen voltál…

-         Tudom. Nem is mentegetőzni jöttem – felelte közönyösen Draco.

-         Miért nem készítgeted a fiadat a Roxfortba?! Ő az aranyvérű varázsló! Vele foglalkozz! A kviblik csak a kitagadásban részesülhetnek – zihálta felindultan Pansy. Zavart a férfi jelenléte. Bántotta még a látványa is.

-         Van róla fényképed? – kerülte továbbra is a konfliktust Draco.

-         Nincs – vágta rá kíméletlenül Pansy. Természetesen hazudott. És ezt Draco is látta a szeme rebbenésében. De egyáltalán nem akarja a férfinak megadni ezt.  Dacból. Azért, amit velük tett. Persze nem volt szép megtagadni a férfitól egy ilyen kérést, de mit vár azok után, ahogy viselkedett velük. A lányát nem anyakönyvezhették Malfoyként, mert Draco nem ismerte el a sajátjának a kicsit. Pansy viszont bármennyire is szerette a saját nevét megalázónak érezte, hogy a lányát Parkinsonként iktassák. Így kényszermegoldásként a már úgyis kihalt Black családnevet választotta, Draco anyjának a családnevét. Draco érezte Pansy heves elutasítását a viselkedésében. Ahogy falakba ütközik minden kérdésnél. Pansy nem fog elárulni neki semmit.

-         Tehát egy francia lány a lányom? – kérdezgette Draco. Megpróbálta elképzelni maga előtt a tizenhat éves Serita Blacket, aki francia. Pansy ében hajával. De a többi? A portré továbbra is homályos maradt. Csinos mint az anyja? Vagy sudár mint a Malfoy nagyanyja? Keskeny az álla mint neki? Pansy nem hagyta a férfit ezen tépelődni.

-         Ki fog hűlni a kávéd – nézett Pansy a másik kávéscsészére. Draco is a fekete peremes finom porcelánra meredt. Pansy és a kávéskészlet túlságosan is közel voltak egymáshoz. Draco egyik kezéből a másikba fogta az esernyőt. Végül férfias léptekkel a kanapéhoz lépett, s maga mellé tette az esernyőt.  Pansy visszafojtotta a lélegzetét, ahogy Draco az ezüst tálca felé hajolt, hogy elemelje a kávéscsészéjét. Megcsapta a fenyőillatú arcszesz. Pansy lehunyta a szemét és tüntetőleg gyorsan kortyolt a kávéból. A finom francia kávé selymes íze, mély illata szerencsére elvette a férfi jellegzetes arcvizének emlékeket idéző páráját.  Draco is keresztbe tette egyik lábát a másikon, ahogy hátradőlve kavargatta a cukrot a kávéjában. Most is keserűen issza, egyetlen kanál cukorral mint régen? – Pansy bosszúsan hessegette el az emlékeket. Semmit sem akart tudni a férfiról. Minek is jött ma ide?

-         Ha azt mondanám szeretnék találkozni vele? – kérdezte elhaló rekedt hangon Draco, s belekortyolt a kávéba.

-         Akkor azt javasolnám, hogy hagyd el a házat most rögtön – mondta kimérten Pansy.

-         Nem teheted… - kezdte Draco, de Pansy kapkodó lélegzete, s ettől lebegő mellei felkorbácsolták az érzékeit.

-         De igenis megtehetem! – sziszegte Pansy, s érezte, hogy megreszket a kezében a csészealj, s csaknem magára borította a maradék kávét. Draco komótosan kortyolgatta a kávét. Pansy még ezért is gyűlölte. Ezért a nyugodtságért. Draco mindig képes volt uralkodni az érzelmein. Szinte kényszeresen ügyelt az ilyesmire. Most is csak a halántékán rajzolódnak ki jobban az erek. A szemeiben változik palaszürkévé a szín, ahogy elborul a tekintete, és hideggé és kiszámíthatatlanná válik. Draco olyan volt akár egy kígyó. Sosem lehetett tudni hogy mikor csap le. Hogy mikor támad. Mindig váratlanul robbant. Most is a látszólagos teljes nyugalommal ül mellette, már szinte azt lehetne vélni, hogy az unalomig fegyelmezetten. De ez csak a felszín. Pansy nagyon jól ismerte Dracót. Fájdalmasan jól. – Minek jöttél ide? – suttogta halkan Pansy, s érezte, hogy a szemébe tolulnak a könnyek. – Miért kérdezősködsz most felőle? Nem érzed, hogy mennyire fáj ez? – lehelte Pansy, s a szemében most tényleg őszinte fájdalom tükröződött. Draco előrehajolt, s megszorította a nő kezét, de az érintéstől Pansy összerezzent, s kiborította a kávét. Felszisszent az égető forró ital okozta fájdalomtól, s Draco gyorsan visszatette a saját kávéját a tálcára, s az asszony megégetett ujjait a szája elé húzta, akármennyire tiltakozott is a mozdulat ellen Pansy. Pansy szemhéja erőtlenül ereszkedett le, ahogy megérezte Draco nyelvét az ujjbegyén. Akár a fekete örvény a csészéjében, ahogy keverte a kávéban a cukrot. Pansy most úgy érezte, hogy ő maga is egy kristályszem abban a kávéban, s Draco felkavarta a csésze aljáról a lelke mélyéről az érzéseket. Amik már békésen ott szunnyadtak valahol mélyen. Draco megszívta a leforrázott ujjbegyet, érezte a nő kezének levendulakrémillatát. Bársonyos és selymes volt a kézfeje, de a tenyerében apró bőrkeményedések érződtek. A mugli élet velejárója. Pansy nem beszélt félre. Kétkezi munkát végez a lánya kedvéért, a lányuk lelki békéjéért. Kétkezi munkát, amit aranyvérű nő soha…soha nem tenne. Ez nem méltó a varázsvilághoz. Azért varázslók, hogy az alantas munkákat varázslattal oldják meg. – Vagy varázserejükkel rákényszerítsenek másokat, hogy megtegyék helyettük. Amit főként a varázslények és igen a kviblik tesznek meg. Egyértelműen igaza volt Pansynak. Hiába tanult volna Serita varázslóiskolában. A varázsvilágban csak megalázó szerep jutott volna neki. Mint a megvetett kétkezi munkák. Mert a varázsvilágban ezeket azok végzik, akik másra nem alkalmasak. S hogyan is tudná elviselni ő is, hogy a varázsvilágban a lánya sorozatos megalázásban részesülne. Milyen élete lehetne? Hogyan deformálná ez az egész lelki világát. El kellett ismernie, hogy Pansy a lehető legjobban döntött. Ami róla egyáltalán nem mondható el. S Pansy…mégis megteszi. A saját erejével halad egyről a kettőre. Fizikai erővel. Mint a muglik. És nem varázserővel, mint ahogy az egy boszorkányhoz illene. Draco érezte, ahogy maga is elveszlik a gondolatai és érzelmei közötti viharban. Csodálta ezt a boszorkányt, aki a felesége volt. Sűrűbben támadták most a felkavarodott szemcsék ott a kávéjában, mint ahogy az eső kopogott az ereszen. Érezte, ahogy az érintésétől Pansy egész testében remeg, s tompa nyögést hallatott, amiről Draco nem tudta eldönteni, hogy az élvezet, vagy az elutasítás hangja.

-         Draco felszólítalak, hogy távozz, különben az aurorságot hívom – fenyegette meg Dracót Pansy, s amikor Draco a sötét szemekbe nézett látta a könnyeket gyűlni a nő szemében, s mögötte fájdalom és még valami talán a visszafojtott vágy tükröződött? Nem mert megszólalni. Talán tényleg nem kellett volna idejönnie és Pansy lelki békéjét megzavarni. És Serita felől faggatni a nőt. Amikor éppen ő küldte el őket és taszította el magától a családját. Szótlanul eleresztette a nő kezét, ami erőtlenül hanyatlott a nő ölébe. Legalább olyan megtört volt, mint azon az estén. Lecseppent az első könnycsepp a selyemköntösre.  Nem akarta tovább élezni a helyzetet, nem akarta, hogy Pansy elveszítse a tartását még egyszer előtte. Azt ő sem bírta volna elviselni. Megszorította az esernyője kígyófejes markolatát, s hangtalanul távozott. Pansy csak akkor volt képes fellélegezni, amikro hallotta a bejárati ajtó csapódását a férfi mögött. Nem bírta volna elviselni, ha a férfi még egy szót is szól hozzá. Még azt se, hogy elköszön. Kimerülten hanyatlott hátra a fotelban. Az ölében a kávéscsésze, a kiborult kávé tenyérnyi foltja a combján. De nem a kávé égette meg igazán. Hanem Draco nyelvének borzongató perszelő érintése. És az nem is fog elmúlni, mint egy közönséges égési sérülés. Mert ez a sérülés a szívében volt. A lelkében.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés