1936. január

Süvített az orkánerejű szél, hallotta a tenger morajlását, a sziklákhoz csapódó hullámtörést. Erősödött majd ismét elhalkult a tenger jellegzetes zúgása. Elhúzta a fülére szorított tenyerét a füléről, mert egy éles hang elvonta a figyelmét az emlékeket idéző játékról.

Egy ford hangos tülkölése hallatszott be a nyitott ablakon keresztül. Beszállingózott egy kósza kristályos hópehely a januári hűvös fuvallattal. Egyenesen egy sötét hajú kisfiú lehajtott fejére. Ahogy meghallotta a dudálást, azonnal felpattant a hideg lakkozott székre, amelyen eddig unottan üldögélt és lábujjhegyen állva kipislantott a kopott festésű kerítésen kívüli utca forgatagába. A legújabb gépkocsimodell, ritka kincs ezekben az időkben, és mint minden fiút őt is érdekelték a gépezetek, résnyire húzta a szemét, s várt. Csak akkor húzta mosolyra a száját, amikor látta, hogy a kormánykerék mellett ülő kalapos férfi dühösen csapkodja a dudát, mert az most már egy szuszogó hangot sem adott ki. Értetlenül meredt a dudára, amire eddig élvezettel tenyerelt. A kisfiú becsapta az ablakot, néhány festékdarab hullott a párkányra, a csapódástól. Mállik és rothad mint minden. Főleg az ebéd, aminek terjengő illata a jellegzetes tömegétkeztetési szagokat idézte ma is. Káposzta lesz. Pedig mennyire gyűlöli. Visszarogyott a székre, amely most már kihűlt. Megint neki kell felmelegítenie. Egykedvűen támasztotta meg könyökét a térdén, s tenyerébe nyomta az állát. Pepita, pepita, pepita. Fekete és fehér  arasznyi kockás csempék egymás után. Egy fekete, egy fehér. Akár a sakktábla. Már úgy ismerte a Mrs. Cole szobája előtti pepitakockás kőpadlót, mint a szorzótáblát. Ott a küszöbnél hibásan tették le a derék ír kőművesek a csempét. Biztos az angol-ír ellentét hozza ezt is, mint minden szemetet, amit átcsap az Atlanti-óceán tintakék vize az angol partok felé. Még a selejt munkát is. Legalábbis a kozmikus nevelőtanáruk biztos ezt mondaná rá. Szikkadt kis angol vénkisasszony, tegnap ebédnél a lányok azt suttogták biztos egy kelta szerelme hagyta el, és azért gyűlöli ilyen mélységesen az íreket, akik mindig csak függetlenedni akartak és lázadoznak a jó angol korona ellen. Mi lehetne fényesebb és dicsőbb V. György uralmánál? A múlt héten az angol királyi családfából írtak dolgozatot, és már megint éppen hogy megfelelt lett az eredménye. Ezek a fránya évszámok. Ha rossz lenne a szeme, még táncolnának is egymásba a számok a hatos lehetne ötös is, vagy kilences, vagy bármi egyéb, legalábbis az a kövér fiú, ott a bal hátsó sorban mindig ezzel érvel, ha rosszul sikerül a matek dolgozata. Mit számít néhány szám egymás mellett? Mindegy. És itt tőle pontosan nyolc kockányira kettérepedt a pepitakocka. Sőt, a sarka hiányzik. Mrs. Cole mindig úgy közlekedik a folyosón, hogy közben kopogtatja a csempéket a falon. Már mindig lehet hallani ahogy közeledik. Kop-kop-kop. Csontos kis ujjai kikérdezik a csempéket, hogy vajon melyik szándékozik még a héten leesni a falról. Igazán nyílt vallatás. És a csempék, néha csak zutty, már a koppantástól leugranak a falról, mintha várnák, hogy Mrs. Cole kiválassza őket és vallatóra fogva megadják magukat, mint bűnösök, s beismerik, hogy igen elválunk a faltól, mint fától a levél.

-         Pepita…pepita…pepita – motyogta a fiú, miközben végighúzta szürke, kopott, és használt vászoncipőjét a kőpadlón. Felismerni a pótlásokat. Azok világosabbak. Nem olyan kopott mint a többi. Meg talán nem szívta úgy ki a fertőtlenítő, nem ette meg a fúgát úgy a sok vegyszer mint a többit itt mellette. A fiú unottan húzta le a bőrt az arcán, hogy alsó szemhéja elhúzódott a szemgolyótól. Jaj de unalmas itt ülni. Jobban ismeri már ezt a folyosót bárki másnál. Annyiszor küldték ide, Mrs. Cole irodájába a nevelőnők, akik már nem bírtak vele. Mrs. Cole a nyikorgó ajtó, a minden héten leeső ajtókilincs másik oldalán azonban valószínűleg most is szeretett ginjével kettesben tölti az időt ebédig, aztán ebéd után is. Meg este is. A kis kedvjavítója. Mert egy árvaházat vezetni, maga az örök idegpróba, türelemteszt, ahogy Mrs. Cole szokta nevetve megjegyezni. Mindjárt ebédidő. Mrs. Cole azonban még mindig váratja. Talán el is feledkezett róla, hogy ő itt kint rá vár. Hatalmasat ásított a fiú, s még ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy a szája elé tegye a kezét, minek most úgyse látja senki. Unottan hintázni kezdett a széken, s előre lendülve bepislantott a szék mögé. Porcica suhant el a szék mozgására. Délután fognak felmosni, amíg ők nyelvtant gyakorolnak, a tanulószobában.

-         Tom?! Mit művelsz ott, gyere be fiam! – rántotta fel az ajtót hirtelen Mrs. Cole, s szigorú tekintettel végigmérte a gyereket. Éppen úgy, mint ahogy, a sárban hempergő kutyára szoktak nézni, hogy otthon ezért csutakolás lesz. Tom végigcsoszogott a pepitamintás kőpadlón, s követte az intézetvezetőt a szobájába. – Csukd be magad után az ajtót! – Tom küszködött egy ideig a kilinccsel, mert újra és újra kicsúszott a nyelv a zárból, míg végül sikerült rendesen benyomnia az ajtót. Tom a szürke ingruhájának ujjába törölte az orrát. Mrs. Cole rosszallóan kapta el a mozdulatot. – Ott a mosdótál mellett van egy anyagzsebkendő, abba szokás orrot törölni Tom! – intette oda a fiút Mrs. Cole. – Halljam miért küldtek ma ide?

-         Nem emlékszem Mrs. Cole – fújta ki hangosan az orrát Tom.

-         Martha üzenetében az áll, hogy egy kislányt szemmel veréssel fenyegettél meg a tízórainál, ha nem adja neked a tejeskávéját – nézte jellegzetes aggodalmaskodó kifejezésével Mrs. Cole.

-         De Mrs. Cole. Mindenki tudja, hogy a szemünkkel nem tudunk senkit sem megverni. Nemigaz? – kérdezte ártatlan csodálkozó arckifejezéssel Tom az igazgatónőt.

-         Ez csak természetes – rázta meg a fejét Mrs. Cole. – De a te esetedben…

-         Mrs. Cole, mit ért az alatt, hogy az én esetemben? – kérdezte meghunyászkodva Tom.

-         Jaj, hát semmit, semmit – legyintett Mrs. Cole, s kihúzta az íróasztala felső fiókját. – Hova is tettem – kotorászott a fiókban az igazgatónő. – Tom addig ülj le, ne ácsorogj ott olyan szerencsétlenül – szólt rá Mrs. Cole. Tom habozva elhelyezkedett az íróasztallal szemközti rozoga széken. Bakog. Szuper. Tom nekilendítette a széket, és a két ellentétes láb között lelkesen billegtette a széket ide-oda. Reccs. Hoppá! Tom megtorpant a hintázásban. Megint össze fog törni alatta a szék. És azért Mrs. Cole még morcosabb lesz.  Ahhoz kevés a délelőtti ginadag, hogy elnézze neki, hogy az egyetlen olyan fogadószéket az irodájában, amelynek meg van mind a négy lába most ő, a nehezen kezelhetők legproblémásabbja magától értetődően összetörné. Tom észrevette, hogy a gyűlölt szürkés színű ingruhájának az aljánál egy szál megint elkezdett végigfutni.  Megmarkolta a bomló szálat és egy rántással letépte. Olyan mint valami női ruha. Vagy mint a kórházban azok a hátulgombolós ruhák. Miért nem kaphat egy normális nadrágot, mint amilyen azokon a fiúkon van, akik kint járnak az utcákon. Mindenki megbámulja a ruháját a városban, mert tudják, hogy csak az árvaházi gyerekek hordanak ilyeneket. Tom fejében már többször is megfordult a gondolat, hogy a saját módszereivel szereznie kellene egy nadrágot. De azt Mrs. Cole úgyis elkobozná tőle. Mert Mrs. Cole olyan érthetetlenül becsületesen és kényszeresen ragaszkodik dolgokhoz. Pedig megkönnyíthetné a dolgát ő is. Tom végigtapogatta a szék háttámláját. Hát persze. Itt az alsó fok elkezdett szétrepedni. Érezni a hegyes kis repedést, ha ügyetlenül húzná végig a kezét, akkor szálka menne az ujjába. Az pedig fájdalmas. És ő nem szereti a fájdalmakat. Legalábbis magán nem szereti érezni, ha más szenved tőle, az érdekesnek mondható és egészen szórakoztató látvány. Jobb mint a vidámpark, ahová egyszer elvitték őket múlt nyáron. Lehangolóan kopott ebben az irodában minden bútor. A sarkuk, sötétebb, szürkésebb, ahogy megviselődtek az idők használata során. Tom végighordozta a tekintetét az iroda bútorain. Mrs. Cole nem zárta be a szekrény üvegajtaját, ami mögött a gint tartja, tehát ha elengedte, akkor talán ebéd előtt még megiszik egy gyűszűnyit. Mrs. Cole most teljesen eltűnt az íróasztalán tornyosuló papírhalmok mögött. Csak az íróasztal rezegéséből lehetett sejteni, hogy a fiókba hajolva kotorászik valaki az asztal másik oldalán. Tom a hónaljába dugta a kézfejét. Mrs. Cole végre megtalálta amit keresett.

-         Á itt van! A statisztikák készítéséhez úgyis szükségem lesz rá. Gyere Tom! – favonalzót tartott a kezében Mrs. Cole. – Mindjárt ebéd három-három elég lesz igaz? Tartsd a kezed! – sürgette Mrs. Cole. Tom engedelmesen elétartotta a felfelé fordított tenyerét, s ujjbegyeit összeérintette. Mrs. Cole határozottan suhintott rá háromszor a gyerek körmére. Tom figyelte, ahogy elvörösödik az ujja hegye. Csípett és fájt de kegyetlenül már megint. Mrs. Cole a körmöst úgy adja, hogy azzal versenyt nyerhetne, ha a nevelők közt lenne ilyen verseny. – Másikat! – utasította Mrs. Cole. Tom érezte a kemény fa suhintását a másik kezén is. – És nincs több szemmel verés, világos? Tom! – szólt rá Mrs. Cole, mert Tom még mindig csak meredt maga elé.

-         Igenis Mrs. Cole – bólintott Tom, s zsibbadó ujjperceit morzsolgatva elrejtette kezeit a háta mögött.

-         Jól van, szaladj, mert mindjárt sorakoztok az ebédhez! – küldte el Mrs. Cole, s Tomra sem figyelve már visszalépett az üveg gint keresve. Tom ahogy behúzta maga után az ajtót, már hallotta is Mrs. Cole jóleső cuppantásait, amely műveletet az egy hajtásra kiivott Gin után szokott végezni. Tom nekiiramodott a folyosón, kopott talpú vászoncipője visszhangot vetett a kihalt lépcsőházban, az emeleten elhaladt a kőnyomatos papírok előtt, csupa nagy emberek, tudósok, felfedezők portréi függtek a falon esetlen keretekben. Lelassította lépteit. Annyira nem is kellene sietni, erre az órára már nem akar visszamenni. Majd az ebédhez sorakozó csoporthoz csatlakozik. A káposzta szaga borzalmasan terjengett az épületben, de Tom már annyira éhes volt, hogy erre az illatra is összeszorult a gyomra és egy hatalmasat korgott. Szárazon nyeldekelt.  Olyan jó most egyedül lenni az épületben, ilyenkor csak az övé a lépcső, meg a folyosó, meg a háló, minden. Nem szereti a társaságot, az árvaházi társai olyan zajosak, és annyi butaságról tudnak beszélni. Lekuporodott az egyik lépcsőre és a korláton keresztül figyelte a konyhásokat. Készülnek az ebédre. Hordják a kanalakat, tányérokat, tálcákat. Vidáman kiabál a szakácsnő a másik fityulás konyhásnak. Kimérik a kancsó vizeket és hordják az asztalokra. Tom a bokájáig húzta a szürke ingruhát. Fázott a lábszára. Huzat van. A konyhások szellőztetik a gőzt, a pocsék káposztaszagot. Hideg ez az ingruha, és lecsepegtette tintával ma délelőtt. Nagy tintafolt van itt a bal combjánál. Csak egy csepp. De este már leveti, holnap másikat kap. Tom elmélázó gondolatait, ahogy a konyhában dolgozókat figyelte, most megzavarta az éles csengőszó. Vége az órának, hamarosan kivonulnak a termekből és levonulnak az ebédhez a többiek. Neki is csatlakoznia kell hozzájuk, korgó gyomrára szorította a tenyerét és a korlátba kapaszkodva kiegyenesedett, s a folyosó hátsó tanterme felé iramodott.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés