Amy hason feküdt Tom ágyán, Dennis a földön ülve a rácsos ágyak takarásában jojózott. Tom az aprócska fapadon ült, lábát lógatva és rosszkedvűen meredt Amy mennyezet felé néző talpára. A lány könnyedén összefonta hosszú karcsú lábszárát  és lengette le-fel, elnyújtózva Tom ágyában mint egy macska.

-         Itt volt megint az a kéregető az árvaháznál – mozgatta a jojót ritmikusan Dennis.

-         Kapott valamit? – kapott a szón Tom.

-         Fogalmam sincs elzavartak – rántotta meg a vállát Dennis. – De biztos kapott valami száraz kenyeret.

-         Még mindig olyan üszkös a lába? – harapott a szája szélébe Tom.

-         Tom, rám figyelj! Most ne azzal a rongyos alakkal foglalkozz.  5X6? – nézett fel Tomra várakozóan.

-         Mit tudom én! 32?

-         Nem! 30! – csattant Amy. – Tudhatnád, aminek a szorzója vagy a szorzandója 5 az tuti hogy öttel osztható tehát vagy ötre vagy nullára végződik! – mérgelődött Amy.

-         Jól van na! – tárta szét a karját Tom. – Nem jegyezhetek meg ennyi szorzótáblát egyszerre!

-         Már rég meg kellett volna tanulnod – szólt rá Amy, összevonva szép vékony szemöldökét.

-         Nem érdekelnek a számok, meg a szorzás sem, mikor lesz már nyár? – sóhajtotta Tom.

-         Amíg ezt nem tanulod meg biztos hogy nem lesz nyár! – emlékeztette Amy. – 7X8? – Tom fintorogva nézett Amyra közben a háta mögött az ujján számolgatta a heteseket a tizes átlépésekkel.

-         Tom mit művelsz a hátad mögött! – förmedt rá Amy, megsejtve hogy a fiú a kezén számol.

-         A fütyijét keresi! – vágta rá nevetve Dennis, s a jojó felett elvesztette az irányítást, már nem tekeredett vissza, neki kellett a zsineget feltekerni a fára.

-         Tedd előre a kezed – nézett a két fiúra sötéten Amy.

-         Nem kértem, hogy kérdezd ki a szorzótáblát! Nem akarom, hogy segíts nekem! – mondta el tucadjára Tom.

-         Jaj, ne légy gyerekes Tom! – legyintett Amy, s a hajába túrva új feladványon gondolkodott. – 3X8?

-         24 – vágta rá Tom.

-         Igen! – tapsikolt Amy. – Látod Tom megy ez! Ha akarod – tette hozzá. – 9X4?

-         Hú…hát…36? – ráncolta a homlokát Tom.

-         Igen, jól van – bólintott elégedetten Amy.

-         Mára befejeztük a szorzótáblát? – ugrott le a padról Tom.

-         Nem, még nem gyakoroltuk be eléggé! – vágta rá ellentmondást nem tűrően Amy.

-         Ó, de már unom! Nem akarok egész nap matekozni! – zuhant be Amy mellé az ágyra Tom, s homlokára tette a karját.

-         Megint körmöst akarsz kapni matekon vagy gyakoroljuk még? – emelte meg a szemöldökét Amy, ahogy Tomra nézett.

-         Inkább a körmös – felelte nagy sóhajtással Tom.

-         Veled nem lehet beszélni – fordult el Tomtól Amy. Tom ingatva a fejét két ujja közé fogta Amy egyik szőke tincsét, s ujjai között morzsolgatta a szőke hajat. Dennis pimasz vigyorral figyelte őket. Kieresztette a jojót. Tom felkönyökölt, s Amyn átnézve elkapta Dennis tekintetét.

-         Mi van? Mit vigyorogsz? – kérdezte tőle Tom.

-         Semmit – felelte fogait kivillantva Dennis. Léptek közeledtek a folyosóról. Amy sietve felült az ágyon, s ezzel meghúzódott a Tom ujjai között tincs. Amy fájdalmas tekintettel kapta ki Tom kezéből a haját.

-         Thomas Rowle Denem? – szólt a szakállas őszes férfi a terem két fiútagjára pillantva.

-         Igen én vagyok – állt fel Tom kedvetlenül.

-         Gyere egy csendesebb helyre velem! – szólt barátságos hangon az idős ősz hajú férfi. Tom még visszanézett a két barátjára. Amy gondterhelten, Dennis csak kíváncsian figyelte a két alak távozását. Tom összepréselt ajkakkal követte a férfit. Egy hűvös szellőztetés alatt levő szobába vezette, s lenyomta a rozoga székre.

-         Maga orvos? – kérdezte barátságtalanul Tom.

-         Ó dehogy! – tiltakozott mosolyogva a férfi. Tom azonnal leolvasta az arcáról, hogy hazudik.

-         Kérlek kövesd a szemeddel a ceruzám hegyét! – szólította fel a férfi. Tom engedelmesen követte, de egyre kevesebb tetszéssel.

-         Rendben, felolvasok neked egy szöveget, majd amire emlékszel azt visszamondod nekem rendben? – vett elő egy vékony könyvet a férfi. Tom felemelt szemöldökkel figyelte a ténykedését. Fél óráig tartott a kivizsgálás. Tom rettenetesen unta, de nem volt más választása. Az árvaházban nem az van, amit a bentlakók akarnak, hanem amit az igazgatónő. És ha Mrs. Cole ezt rendelte el, akkor neki teljesítenie kell. Nem az első találkozása ez már hasonló teszteknek és titkos kivizsgálásoknak. Igaz eddig még csak ide, az árvaházba érkeztek hozzá orvosok. De sejtette, hogy Mrs. Cole szíve szerint már elküldte volna egy elmegyógyintézetbe, csakhogy az orvosok ezt nem látták indokoltnak. Így Tom maradt. Tavaly is, most is. Rettenetesen unalmasnak és nevetségesnek találta ezeket a kivizsgálásokat. S fölöslegesnek is. Bár kétségtelenül legalább változást jelentene egyhangú életébe egy új intézmény megismerése. Fél óra múlva végre elengedte a férfi, Tom visszafutott a hálóterembe.

-         Mi volt Tom? Ugye nem küldenek el? – rohant elé Amy.

-         Úgy néz ki nem – sóhajtotta Tom, Amy megkönnyebbülten borult a nyakába.

-         Ó hála az égnek! – szorította magához Tomot.

-         Bizony, Amy buzgó anglikánná változott – nevetett Dennis. – Letérdelt és imádkozott megállás nélkül, nagyon ájtatos tud lenni, ha akar. És az ájtatos Amy jobb, mint a kacér nőszemély – paskolta meg Tom kezét Dennis.

-         Ezt meg kell ünnepelni, hogy maradsz – lelkendezett Amy.

-         Én viszont nem szeretnék ünnepelni – tiltakozott hevesen Tom.

-         De-de kell! Mi a terv Amy? – kapott a szón buzgón Dennis.

-         Este fennmaradunk, és a padláson ünneplünk – vázolta fel a tervet Amy.

-         Nem is tudom, nem szeretnék büntetésben lenni, most hogy megúsztam a dilissé nyilvánításomat – harapdálta a szája szélét Tom.

Az estére mégis kiharcolta Amy, hogy a fiúk benne legyenek az éjszakai zsúrban. Már csend ereszkedett a hálóteremre, amikor Amy felrázta az elszenderedő Tomot. Tom felriadt, s a szellemként suhanó Amyre pislogott.

-         Hozd a takaródat is! – intett a fiúnak, s felébresztette Dennist és Ericet is. A négy kis settenkedő alak, halkan osont, paplanját maga után rángatva a padlás felé. A padlásfeljáró falépcsője aprókat reccsent a súlyuk alatt, ahogy mezítláb tipegtek rajta. Amy gyorsan behúzta az ajtót az utolsó mögött. Valahonnan lophatott egy gyertyát Amy, mert a padlás lomjai közt egy elkerített kis részen gyertya világított. Ahogy lekuporodtak mellé, szalvétán összehordott kekszdarabkák voltak.  – Gyűjtöttem őket, hogy adandó alkalommal majd elfogyasszuk.

-         Jó, hogy gondoltál rá Amy! – vett el egyet Dennis, s fogai közé véve beleharapott. – Au! – a keksz kővé keményedett már. – Mégis mióta gyűjtöd?

-         Pár hónapja. Nagyon száraz? – vett el egyet Amy is, és lesepergette róla a koszt. Keményen tört a keksz.

-         Én rájöttem, hogy kell – röhögte zárt szájjal Eric, ahogy a szájába gyömöszölt egy kekszdarabot. – Tartsd sokáig a szádban és a nyáladtól egy idő után megpuhul! – Tom fejét ingatva elemelt egy félbe tört kekszdarabkát. Ujjai között forgatta, majd a szájába tolta. Ennyi az összkincsük. Néhány száraz kekszdarab, amit talán még karácsonykor az ünnepi vacsoraasztalról csent el Amy. Mégis örültek még ennek a száraz, áporodott, romlott keksznek is. Mind a négyen a saját paplanjukba burkolódzva gubbasztottak a csonka gyertya apró lángjánál.

-         Miért akar tőled mindenáron megszabadulni Mrs. Cole? – nézte Tomot homlokráncolva Amy.

-         Nem csak Tomtól, szíve szerint mindenkitől megszabadulna – legyintett Dennis újabb kekszet majszolva. – Nem szállt rá Tomra. Csak esélyt lát, hogy őt talán el tudja tenni innen.

-         Mrs. Cole talán reméli hogy több gint tud így szerezni magának egy árvával kevesebbet kell etetni elvégre – érvelt Eric elgondolkodva.

-         Cole…ha a neve végén a lenne, akkor akár lehetne Cola – vihogta Dennis.

-         Jó is lenne és legalább megkóstolhatnánk a colát – sóhajtott mélyet Eric.

-         Olyon lököttek vagytok – nevetett rajtuk Amy.

-         Mrs. Cole nem bír engem – jelentette ki Tom. – És én sem őt. Igaz…ő az egyik, aki találkozott még éltében az anyámmal – tette hozzá fátyolos hangon Tom, miközben a gyertya lángjába bámult.

-         Tom, te ide születtél, neked tényleg ez az otthonod, minket csak itt dobtak ki – vigasztalta Dennis.

-         Engem anyám egy éves koromban tett le ide a küszöbre – tépegette a töredezett hajszálait Amy.

-         Heh, engem meg be is kísért az anyám, a saját lábamon jöttem, igaz szerencsére nem emlékszem a nagyjelenetre. Sokan voltunk, testvérek, éheztem, hát itt legalább van káposzta – röhögött magán Dennis. – Két-három évesen szép. Legalább három évig a családommal voltam.

-         Engem a Richmondi árvaházból tettek át ide. De hogy oda hogy kerültem? – ingatta  a fejét elgondolkodva Eric.

-         Végülis lehet, hogy nem vagyunk teljesen árvák – bólogatott Amy.

-         De a családunk lemondott rólunk, ugyanott vagyunk. Kitaszítottak, kidobtak minket, mint egy korcs kutyát – húzta el a száját Tom.

-         Vagy lehet, hogy nem volt más választásuk – ellenkezett Amy.

-         Titeket sosem érdekelt, hogy honnan származtok, kik vagytok? Hol a családotok? – kérdezett rá Eric.

-         Nem véletlenül vagyunk itt – ingatta a fejét elutasítóan Tom.

-         Így van, nem véletlen. Ide tettek minket. Kész – roppantott egy kekszdarabkát Dennis.

-         Inkább öltek volna meg minket, akkor nem lennénk most senkinek a terhére – dühöngött Tom.

-         Nem beszélhetsz így Tom – szólt rá Amy. – Oka volt, hogy így történt, mint ahogy mindennek oka van.

-         Mert szerintetek ez az egyetlen megoldás számunkra, hogy árvaházban éljünk? – kérdezte kétkedőn Tom.

-         ÉS…ha elkerülünk innen? Fogunk még valaha találkozni? – suttogta bizonytalanul Amy. Az asztaltársaság összenézett. Az árvaházban egyetlen dolog biztos. A bizonytalanság. Hogy nem kötődnek senkihez, semmihez. Mi lenne rá a garancia, hogy az árvaházból kikerülve valaha is viszont látják egymást. – Fiúk! Ígérjétek, meg hogy nem veszítjük egymást szem elől. Hogy azért néha találkozunk majd. Hogy tudatjuk egymást a sorsunkról! – ragadta meg Tom és Dennis kezét. De Tom elhúzta az ujjait.

-         Ne kérj olyat tőlünk Amy, amit nem biztos, hogy tudunk majd teljesíteni. Mind nagyon jól tudjuk és érezzük, akármit fogadnánk meg itt meg most egymásnak…ha elkerülünk innen, minden megváltozik. A változást nem lehet elkerülni. Amy semmi sem marad így, ahogy itt most van. Elhagyjuk az árvaházat és elkerülünk egymástól. Ez így megy. – Nézett Amy vizenyős szemeibe Tom. A nyár közeledtével mindig feltört az árvaházi gyerekekben is a lehangoló valóság, hogy a nagyobbak elhagyják az otthont és soha többet nem látják őket, hogy valahova messzire elutaznak, s az, hogy valaha itt ebben a szürke kockás árvaházban nevelkedtek, csak az emlékekben őrződik meg. Vajon ők négyen találkoznak e majd a jövőben, amikor már felnőttként élnek messze innen, amikor már nem az intézet szabályai szerint élnek, nem a hálóteremben alszanak, s nem látják egymást minden nap.

-         Fogadjuk meg, kérlek! – súgta könnyes szemekkel Amy. Tom búsan nézett fel a mellett ülő lány szemeibe, de visszacsúsztatta tenyerét a lányéba, s  megfogta Eric kezét is. A kör bezárult. – fogadjátok fiúk, hogy ha elkerülünk is innen még viszont látjuk egymást?

-         Fogadjuk – mormolták kórusban a fiúk, s Amy megszorította a kezüket. Bár mindannyian sejtették, Tom szavaiban több volt az igazság és közelebb állt a valósághoz, mint szeretnék. Fájdalom, de egyszer el fognak válni útjaik.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés