Döcögve állt meg az árvaházi gyerekeket szállító autóbusz a tengerparti vidéken. Sorra ugráltak le a visítozó, hangos, szürke ingruhás gyerekek a buszról, és ahogy a szabad levegőt belélegezték, máris rohangálni kezdtek a szélrózsa minden irányába. Tom a sziklapart szélére sétált a korláthoz. Figyelte, ahogy az éles sziklának csapódva megtörik a hullám. Hullámmorajlás. Már egy éve nem hallotta. De mindig ide vágyott vissza. Az árvaházi lét egyetlen kellemes hétvégéje. Itt a tengerparton. Ahol egy rövid időre szabadnak és gondtalannak érezhették magukat.

-         Csodálatos és felemelő érzés igaz? – nézett a tenger felé Amy is Tom mellé érve. Az arcába csapta a sós víz illatát a szél. S hullámzott a hosszú szőke haj, akár egy fátyol. Gyönyörűen szép volt. Most már valóban aranylóan szőke.

-         Igen az – vágta rá Tom.

-         Gyerekek vacsoráig szabadprogram a parton, de maradjatok itt a közelben a sziklákhoz ne menjetek közel! – hallatszott valahonnan a távolból még a nevelőnők utasítása. Tom hirtelen ötlettől vezérelve a lánynak szegezte a kérdést:

-         Van kedvetek egy igazi felfedező úthoz? – Amy szemében felragyogott a napfény.

-         Tom! – ugrott melléjük Dennis. – Tudod, hogy minden kalandban hű társaid vagyunk. Vezess és követünk – nézett várakozóan Tomra. Tom ellökte magát a korláttól, s megindult a sziklák irányába. Amikor hallótávolságon kívül voltak a többiektől, feltette a következő kérdést.

-         Bízhatok benne, hogy nem áruljátok el senkinek, hogy hol voltunk és mit csináltunk és hogyan kerültünk oda? – kérdezte komoly tekintettel Tom.

-         Persze – vágta rá a másik kettő.

-         Azt sem, hogy hogyan kerültünk oda? Soha nem beszéltek senkinek semmiről? Még ha megvesztegetnek vagy megkínoznak sem? – sorolta.

-         Nem hát Tom, ne légy már ennyire titokzatos! – forgatta szemeit Dennis.

-         Jól van. Akkor mutatok egy igazi kirándulóhelyet. Tavaly fedeztem fel. És szerintem nektek is tetszeni fog – sandított rájuk Tom. Kézen ragadva a másik kettőt, futva tette meg a kavicsos sziklaszirten az utat. Hogy senki se lássa őket. . Tom körbenézett még párszor. Sehol senki a láthatáron.

-         Bíztok bennem? – kérdezte Tom.

-         Te kérdezed ezt, aki senkiben sem bízol? – ráncolta a homlokát Amy. Tom elmosolyodott.

-         Oké bíztok – biccentett Tom. – Futás! – rikkantotta el magát ,s egy határozott mozdulattal megrántotta a két bámészkodót, s nekiiramodott velük egyenesen a sziklaszirt irányába. – Ne sikítsatok! – szólt rájuk, mert érezte, hogy Amy már ki akarja csúsztatni a kezét a tenyeréből. Megmarkolta erősen a két kis kezet, és  a sziklaszírt széléhez érve elrugaszkodott. Amy levegő után kapott, ahogy látta, alattuk nincsen más csak a kék tenger színe. Dennis tátott szájjal csak meredt maga alá, levegőt sem mert venni. Tudták a futásból és az elrugaszkodásból szerzett lendület már elfogyott. A fizika törvényei szerint, már zuhanniuk kellene, egyenesen a hideg Anglia parti óceán vizébe, de még mindig lebegnek a víz felett több méter magasságban. Ez képtelenség. Hihetetlen és emberi ésszel fel nem fogható.  Amy levegő után kapkodva gyönyörködött a víz feletti repülésben. Tényleg olyan érzése volt, mintha repülne. Ragyogott a napfény a vizen, megtört a hullámzáson, s visszaverődött. Olyan kék volt a víz, valószerűtlenül szép, mélykék, és Tom fogta és szorította erősen a kezét. Tudták, ha elengednék, ők ketten zuhannának a tengerbe, hiszen csak Tom tartja őket a levegőben, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva. Úgy tűnt, hogy órák sűrűsödnek abba a néhány pillanatba, amíg a tenger felett lebegtek. Szinte beleérinthették volna a cipőjüket a vízbe. Tom lejjebb eresztette magukat, s egy pillanatra érezték a hullámok simogatását a talpukon, majd nevetve felhúzta őket és egy határozott siklással a tengerbe borult sziklatömböket kerülgetve, felhúzta őket a sziklabarlang bejáratához. Kifulladva néztek egymásra.

-         Tom, ez…ez tényleg valami varázslat volt! – ámult levegőhöz kapkodva Amy. Dennis elképedten hápogott mellettük, megnyikkanni sem tudott.

-         Tetszett? – kérdezte lágy hangon Tom.

-         Nagyon! Ez fantasztikus volt! És egyben őrült és képtelen dolog! – áradozott Amy, sugárzott az arca az élménytől. Ragyogott a szeme. Teljesen el volt ragadtatva. – Tom annyira hihetetlen dolgokat tudsz! – Amy kitágult szemekkel nézte a fiút, látszott rajta, hogy szíve szerint Tom nyakába ugrana felindultságában. S a következő pillanatban meg is tette. Beterítette hajjal Tomot, aki a szőke hajzuhatag mögül ki sem látott. Amy derekára téve a tenyerét, szólalt meg.

-         Menjünk beljebb, a barlangba – invitálta a két társát, s azok botladozva követték. A barlangba lépve félhomály fogadta őket .Valahonnan a sziklaormok tetejéről egy résen át fény szűrődött a barlangba. Párás levegő csapta meg őket. S ahogy hozzászokott a szemük a fényviszonyokhoz, már mind látták a barlang belsejében megbújó barlangi tavat. Pára szállt fel a zöldes vízből.

-         Te már jártál itt? – kérdezte Amy, s enyhén visszaverte a hangját a barlang fala.

-         Igen, tavaly is – biccentett Tom.

-         Meleg a víz? – kérdezte Dennis. Tom csak nevetett, s áthúzta fején az ingruháját és belecsobbant a barlangi tóba.

-         Csatlakoztok? – nézett vissza a barátaira. Amy követte hamarabb a példáját. Le volt nyűgözve, ha eddig nem volt szerelmes Tomba, ezután biztos hogy az. Az emberektől teljesen érintetlen természeti szépséget fedezett fel itt, s most megosztotta velük ezt az élményt. Vajon milyen árat kell ezért fizetniük? Amy most még nem foglalkozott ezzel, nézte a tenyeréről lecsorgó meleg karsztvizet. Kellemes volt a víz, andalító, szép a barlang vörösesbarna fala, amelyet megérinthetett ha kinyújtotta a karját. Végighúzta a nedves érdes falon az ujjait. Nedvességet izzadtak a falak is. Tom a barlangi tó peremére könyökölve figyelte Amy mozdulatait. Amy szőke haja úszott a vizen, hófehér bőrén csorogtak a vízcseppek, a mellei úsztak a vizen. Annyira szép és buja volt a lány, a fiatalos hamvasságával, az ámuldozó szemeivel, és a fátyolos pillantásával, ami mindig vissza és visszatalált Tomra. Tom lapos pislantásokkal, komolyan fürkészte őket. Hagyta, hogy kiélvezzék a számukra még ismeretlen környezetet. Szinte áttetsző volt a víz, ahogy megcsillant rajta a halvány napfény, ami bejutott rá, s olyanná tette akár egy csiszolt smaragdkő. Dennis erős karhúzásokkal csapkodta a vizet, átúszta minden irányból. Csak Amy maradt Tom mellett ámuldozva.

-         Lenyűgöztelek? Elkápráztattalak? – kérdezte rekedt hangon Tom.

-         Igen, Tom, teljesen…szóhoz sem jutok – tárta szét a karját Amy, mintha magához akarná ölelni az egész barlangot, benne Tommal. Tom közelebb lökte magát a lányhoz, s kinyújtotta karját, hogy ujjaival a lány álla alá nyúljon. Amy lassan fordította a fejét Tom felé. Nem tudta máshogy kifejezni az érzelmeit, ráhajolt a fiú ajkaira. – Mostantól itt szeretnék élni. Ebben a barlangban, mint régen az őseink – suttogta Tom vállára hajtva a fejét.

-         Senki sem találna ránk itt – mormolta Tom Amy hajába. – Ebbe a barlangba más nem jut be. Csak én.

-         Igen, ez annyira csodálatos – sóhajtotta Amy.

-         S ha itthagynálak titeket? Körülöttetek víz, senki sem tudna eljönni értetek, egy hét és éhenhaltok. Mint Emile Zola Germináljában azok a fiatalok a bányában. Emlékszel? – súgta sötéten Tom.

-         Igen, de ők kimenekültek – lehelte Amy.

-         És a halottak. Akik úsztak a bányavíz tetején? Akik nem voltak olyan szerencsések? – suttogta Tom.

-         Megrémisztesz – húzódott el Amy, s a meleg vízben kirázta a hideg.

-         Talán azt is akarom – felelte titokzatos kegyetlenséggel a hangjában Tom. – Én könnyen kijutok innen. De ti nem. Megéri bízni bennem Amy? – tette próbára a lány idegzetét Tom.

-         Tom? – Amy ijedten pislantott a fiú felé. – Olyan furcsa most a szemed. Nem szoktál így nézni – úszott hátrébb Amy távolabb a fiútól. – Dennis gyere, Tom kivisz minket innen!

-         De olyan jó itt ne siessünk még vissza! – kiáltotta vissza Dennis.

-         Amy, senki sem mondta neked hogy vissza is viszlek titeket – emelte meg hűvösen a szemöldökét Tom. Egészen más volt most, mint valaha is az árvaházban. Ez a Tom, nem az árvaházi fiú volt, akit dilisnek tartanak. Ez a Tom az a Tom volt, aki különleges képességeinek tudatában volt és tudta, hogy e képességek birtokában hatalma van mások felett. És a hatalom mint minden nagy embert is, megrészegítette ezt a törékeny magas árva fiút is. Érezte Amy ijedtségét, szinte szagolta a félelem illatát. Amy megbízott benne. S a bizalom veszélyes játék. Jobban meg kellene gondolnia, hogy kinek adja. – mi van, ha azt mondom, mostantól itt lesztek és csak az én könyörületemtől függ, hogy mi lesz a sorsotok? Felteszem újra a kérdést Amy? Megéri bízni bárkiben is? Árvaházban nevelkedtél az isten szerelmére! Semmit se tanultál tizennégy év alatt? Egy árva tudja a legjobban, hogy senkire sem számíthat az életben. Senkire. SE anyánk, se apánk, se vagyonunk, se családunk. Semmink. Senkink. Akiben megbízhatnánk. Hát nem látod Amy? Nem érzed? Hát most tapasztald meg, milyen is a valódi árvaházi lét. A kiszolgáltatottság. A bizalmatlanság. A félelem. A magány. Az üresség.

-         Fejezd be Tom! – suttogta halálra váltan Amy. Lesápadt és most először tényleg azt érezte, hogy nem tudja kiismerni Tomot. Ez az a terület volt, amit már nem ismert. Ez Tom privát szférája volt. Amit ők megcsodálhattak, de már nem voltak egy szinten. Ez Tom külön világa. Amitől annyira más. Amitől mindenki fél. Mert akármit is művelt, az már ellenkezik a világ törvényeivel. Itt már Tom adta a szabályokat. Mert ez az ő területe. Csapdába estek. Dennissel együtt. A bizalom ára. Tom leckéje. Talán az utolsó lecke. Kíméletlen hidegség sütött Tom szemeiből. Tíz év árvaházi keserűség gyűlölete és ridegsége és titkon szeretetéhsége. Elfordult. – Mit akarsz tenni velünk Tom? Megölsz?

-         Ne légy nevetséges Amy! – rázta a fejét Tom. – De veletek ellentétben én nem tudok megbízni senkiben sem. – az ingruhája zsebéből előhúzott egy éles üvegdarabot.

-         Tom? – szeppent meg Amy.

-         Bizonyságot akarok. Bizonyságot a hallgatásotokról. Ha ezt bármikor eláruljátok bárkinek, engem tényleg diliházba zárnak az tuti. Nekem viszont eszem ágában sincs hülyék közt eltölteni a további éveket. Nyújtsd a kezed Amy! – intette maga felé a lány kezét Tom. – Dennis gyere ide! – kiáltotta a vízben úszkáló fiúnak Tom.

-         Mit csinálsz? – ráncolta a homlokát Amy.

-         Vérszerződés. A hallgatásotokért. Hogy ne járjon el a szátok – Tom megkarcolta a saját ujjbegyét, majd egy ügyes mozdulattal Amyét és a maga felé rántott Dennisét is. Az üvegre cseppentette a saját, Amy és Dennis véréből is egy cseppet. Mindhárman nézték, ahogy a három csepp keveredik az üveglapon. – Elválaszthatatlanul magunkkal visszük a titkot, a barlang titkát. S erről nem beszélhettek senkinek. – Dennis és Amy hallgatagon bólintottak. Tom sosem viccelt. Mindig komoly volt. Amit most mondott annak is érezték a súlyát. És a vérszerződésnek volt valami ősi erejű összekötő misztériuma is. Amy érezte, hogy ha más nem is ez a vérszerződés most már örökre Tomhoz köti. Egy mély titokkal, amibe belecseppent, akár a vére az üvegdarabkára.  Végülis ő is ezt akarta. Hogy ők hárman szorosan összetartozzanak. Mert rajtuk kívül nincsen senkije a világon. Tom egy titokkal és egy vérszerződéssel pecsételte meg az ajkukat és Amy kívánságát is.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés