A vitorlába belekapott a szél. Lágyan suhant előre a Salvio Hexia. S az éjszaka csendjében csak Rabastan volt ébren. Ő irányította a hajót. Hallgatta az éjszakai szél suhogását. A csillagok fénye szinte visszatükröződött a sötét vizeken. Cardiff kikötője után a fél világot beutazták, s most Aberdeen felé vették az irányt. Az ő ötlete volt, hogy rabolják ki Potterék partyhajóját. Már csak a csíny miatt is. S látni akarta Doreát a tizedik házassági évfordulóján. De nem tévedett. Dorea egy percét sem élvezte a kínos családi eseménynek. Látszott rajta. A kapitányi kabinban Rodolphus és Voldemort az igazak álmát aludta a hajó lágy andalító ringására. Egy kisebb kabinban Nott és Dolohov tartott velük az utazáson és Mulciber. Békésen siklott a csendes tengervízben a jól navigálható hajó. Keskenyebb, kecsesebb és könnyebb hajó volt a Salvio Hexia mint Rabastan testes kereskedői hajója a Fekete boszorkány. Könnyedén fordult, jól mozgott, és alacsony volt a merülési mélysége is. Jól kormányozható hajó volt, de kevesebb minden fért el benne, mint a sajátjában. Ez Rodolphusé. Rabastannak pedig hiányzott a Fekete boszorkány szépséges elegáns terebélyessége. Háromárbócos hajó volt mindkettő. Hiányzott a kereskedelem. A vásárlás, az új dolgok felfedezése, s az, hogy apró kedvességekkel halmozhassa el az aranyvérű nőket, köztük elsősorban Dorea Pottert. Rabastan bekapcsolta a Varázsszem rádiót.

- Szép estét a hallgatóinknak. A Varázsszem Rádió hírműsorát hallgatják Londonból. A Pontos idő hajnali két óra – Rabastan gyorsan  vetette a papírra a számokat. A sötétben fürgén számolta ki a pontos koordináit. Náluk még csak most múlt fél tizenegy. Három és fél órányira van Londontól. Rabastan ki is kapcsolta a rádiót, csak a londoni pontos időre volt szüksége.  Rabastan enyhén igazított a kormánykereken. Jó széllel haladnak. Így hamarabb ott lehetnek. Lepillantott az iránytűre, irány rendben. Az ő hajója ott lebeg lehorgonyozva a Doveri kikötőben. A szépséges asszony. Gyengéd, mindig terhes és sok törődést igényel. Vágyakozik e úgy utána, mint Rabastan irányában? S a Fekete boszorkány nem maga Dorea Black? A Fekete boroszkány.

- Hogy haladunk? – jött az ásítással egybekötött kérdés Rabastan háta mögött.

- Hamarosan elérjük a nyugati partokat – felelte Rabastan tekintetével a tengervízre bámulva.

- Ó az jó hír! – nyújtózkodott Rodolphus. – Add át most viszem én egy kicsit! – Rabastan ellépett a kormány mögül, s átengedte öccsének a vezetést.

- Főzök egy kávét. Nem tudok most elaludni, mindjárt ott vagyunk – sóhajtotta Rabastan.

- Szép zsákmány volt a legutóbbi – markolta meg a vastag fát Rodolphus.

- Bár elég sok mindent hoztam vittem feketén, mégis emberségesebbnek éreztem, mint azt hogy védtelen boszorkányokat rabolunk ki – húzta el a száját Rabastan.

- Nem erőszakoljuk meg őket! Amúgy is annyi ékszerük van – rántotta meg a vállát Rodolphus.

- Igen, csak…tartok tőle, hogy ha bárki rájön, abból bírósági eljárás lesz. Főleg, hogy egyre több aranyvérű akad a horgunkra – figyelmeztette Rabastan.

- Félsz, hogy Dorea Potter fog Azkabanba küldeni? – nevetett Rodolphus.

- Ez egyáltalán nem vicces Rodolphus. Amíg muglikat raboltunk, amíg jelentéktelen ügyeink voltak az nem baj, de az elmúlt egy hónapban két miniszteri vezetőségi tag is a hálónkba siklott.

- Ki gondolta ,hogy ezek Jamaicán pihennek? – mordult rá Rodolphus.

- Figyeld meg ,előbb utóbb Wizengamot elé viszik az ügyet. Óvatosabban kell eljárnunk, mert azt senki sem fogja jó szemmel nézni, hogy értékes családi ékszereiket zsákmányoljuk el tőlük, így is alig várják, hogy minden aranyvérűt kiiktassanak a szabad mozgásterületükről.

- Senki sem gyanakszik ránk, és te is tudod jól, hogy még mindig nem gyűlt össze elegendő összeg a háború megindításához.

- Tehát háborút akartok? – vonta fel a szemöldökét Rabastan.

- Talán – szólalt meg egy halk hűvös hang a két fivér háta mögött. Hátrafordultak. Vörös tekintett izzott rájuk az éjszaka sötétjéből. – De ettől még nagyon messze vagyunk. Hívek kellenek, több és még több. Tapasztalatok, amiket csak ezek az utazások adhatnak meg nekünk – könyökölt ki a hajókorlátra Voldemort. Könnyed anyagú fekete talárját lobogtatta a szél. Ahogy az arcába csapott  a hűvös levegő, hátralebbent a haja az arcából. Látszott, hogy homlokánál enyhén kezdett kopaszodni. De ez nem a kor velejárója volt. Hanem tettei utóhatása. Ahogy a vörös szem, a sápadt bőrszín is. Egész arca vakított a holdfényben. – S pénz kell, rengeteg pénz, nem azért mert szegények állnak mellettünk, hanem azért mert a nagy tervek nem a semmiből születnek. Most hogy erősödünk kell egy szimbólum, ami összetart mindannyiunkat.

- Ez nagyon jó ötlet! – kapott a szón Rodolphus azonnal. – Lehetne egy rúna.

- Vagy egy címer – tanakodott Rabastan.

- Esetleg egy…

- Mindegyik nagyon jó ötlet…de én – Voldemort az égbolt felé nézett. – Erre gondoltam – ejtette ki egészen lágyan a szavakat, s előhúzta talárja alól a tiszafa pálcát, s lágyan az ég felé suhintott. – Morsmorde! – fényes smaragdzöld ködbők derengett fel a szikrák rajzolata. Egy koponyát formázott, melynek kitátott szájából egy kígyó siklott elő.

- Ez …ez fantasztikus! – nyögte Rodolphus a csillagos ég fekete vásznára vetülő rajzot figyelve.

- Nagini megihletett – figyelte alkotását Voldemort.

- Ijesztő – bólintott rá Rabastan. - De különleges.

- Még lehet hogy rászorul némi csiszolás a varázsra, de…ilyennek képzelem. Ez lesz a jelünk. A miénk! – figyelte Voldemort is kritikusan az égre kirajzolódó jelet. – Mit szóltok?

- Tökéletes – vágta rá Rodolphus.

- Magam se találnék ki jobbat – értett egyet Rabastan. Voldemort elégedetten pillantott a két Lestrange-ra. Hirtelen támadt a szél. Pillanatok alatt, szürke felhők kúsztak az égre a semmiből, eltakarták a holdat, a csillagokat. Rabastan összeszűkült szemmel figyelte a gyors időjárásváltozást.

- Gyorsan a vitorlákat! – Rabastan megragadta a köteleket, s megrántotta teljes erőből. Csapkodott a vihar, hirtelen jött.

- A hátsókat is, igyekezz! – ordította hátra Rodolphus. Kezében remegett a kormánykerék. Egyre nagyobb erőfeszítésébe került egyenesben tartani a hajót. A hullámok átcsaptak a hajóorron, s szembeköpködték a kormány mellett álló Rodolhpust. Voldemort lenézett a tarajos, tajtékzó hullámverésre. A sós víz a talárját áztatta a korláton keresztül.

- Menj be! Vissza a kabinba! – ordított rá Rodolphus. – Itt nem biztonságos! – Rabastan a hajó faránál imbolygott, dobálta a hajó ringása. A vitorlarúd veszélyesen lengett a fejénél, gyorsan rántotta meg a vitorlavásznakat. Feszültek az izmok a karján, kidagadtak az erek az alkarján. Hófehér ingje teljesen elázott az esőtől, a hullámveréstől, nem is érezte a hideget, a csípős szelet. A legfontosabb a hajó volt, és hogy a vizen maradjon.  Lehetőleg hajófenékkel lefelé.

- Rodolphus fordulj jobbra! Jobbra! Arra kisebb a szél! – dörrent a hangja a viharon át. Rodolhpus csak bólintott. S teljes erejéből kezdte forgatni a kormánykereket. Rabastan a hajó faránál maradva a kormánylapáttal segített rá a forgásra. Az égen már csak a halálfaejből kimeredő kígyó ijszető csillagképe bámult a tengeren küzdőkre, eltűnt minden más csillagkép a szemük elől. A hánykolódásra felébredt a többi utas is, most már mindenki a fedélzeten volt, ijedten figyelték, hogy a két tapasztalt hajós hogyan próbálja egyenesben a vízen tartani a Salvio Hexiát.

Skócia, Aberdeen kikötője, 1948

Három fekete taláros alak lépett a hajó alakú kocsmába. Szürke, koszos hely volt. Kitűnt a három finom ruházatú magas alak a társaságból. A zsibongás mintha alábbhagyott volna a belépők nyomában. Az egyik fekete taláros előrement a pulthoz, s ahogy a bárszékre ült hátradobta a fejét takaró kámzsát. Pókszerű ujjai áttúrták a szénfekete hajat a homlokából, s elővillant krétafehér bőre. Oldalt pillantott, s különös szeme megijesztette a rá tekintőket.

-         Három lángnyelv whisky lesz jóember – szólt oda a kocsmárosnak. A kövér alak dermedten bámult rá, s kupicás poharakat kezdett keresni a szekrényből.

-         Nem szolgálunk ám ki akárkit. Kik vagytok és mit akartok itt? Nem a magatok fajta finom uraknak való az ilyen lebúj itt, Merlin távoli kis kocsmájában – lépett hozzájuk, egy beesett arcú, hegyes álló, foghíjas alak. Csúnya sárguló fogai hibásak voltak, néhol barnultak, és különösen élesnek és használtnak tűntek. Egy centis szőkésbarna szőr borította a pofáját, a fülénél zsíros pajesz tapadt arcára, és foltos fejre simuló sapkát viselt.

-         Fáradt utazók vagyunk, akik egy pohárkára tértünk be – felelte a legfiatalabb kedélyesen.

-         Furcsa szerzet vagy te – bámulta Voldemort különös, ijesztő szépségét az alak.

-         Nem vagyok különb mint te – felelte vissza hidegen Voldemort.

-         Ez itt az én kocsmám! – szipogott rá a férfi, s megigazította a derekánál a nadrágja övét. – Csak azt szolgálják ki, akinek én megengedem – felelte s a kézfejét végighúzta az orra előtt.

-         Tehát a te engedelmedet kell kérnünk? – lebbent Voldemort szempillája laposan.

-         Ó igen, nem ártana egy kis kérvény – vihogott fel amaz, s közben kivillant teljes fogsora. A csapat férfitársaság mögötte felröhögött. Voldemort hirtelen meglepő fürgeséggel  nyomta tiszafapálcáját a foghíjas alak gyomrának.

-         Ez elég meggyőző kérvény lesz? – sziszegte hidegen, s szeme vörösében tűz villant. A férfi szőrös pofája mögött még szürkébb lett bőrszíne, s beesett arca még jobban megnyúlt.

-         Nincs baj fiúk – szólt hátra a háta mögött kővé vált részeges társaságnak a férfi. – Komoly tárgyalópartnerek érkeztek – nevetett fel öblösen, s intett a pult mögött tátott szájjal bámészkodó alaknak, hogy töltse azt a whiskyt. A vézna alak leült a bárszékre.  Csak utána foglalt helyet Voldemort és két kísérője. A négy Whiskyspohár megérkezett.

-         Hárman vannak egy egész falka ellen. Tehát? – könyökölt a ragadós kocsmapultra az alak, szürkésbarna szemeivel a jövevényeket fürkészte.

-         Nem falkavadászatra jöttünk  - felelte szárazon Voldemort.

-         Nem bonyolódom varázslóügyekbe – hajtotta le a whiskyjét falkavezér. – A nevem Fenrir Greyback és ez az én bandám!

-         Tudom ki maga – szűrte a fogai között voldemort. – Nehogy azt gondolja, hogy a véletlen sodort ide. Ha nem tudnám kicsoda nem is lennék itt. Gondolom nekem nem kell bemutatkoznom.

-         A sötét alakokról gyorsabban terjed a hír, mint a járvány – vihogott Fenrir. – Tudom, hogy sereget gyűjt a varázslók háborújához. De már elmondtam, amit mondhattam. Nem csatlakozunk. Sem én, sem  a vérfarkasaim.

-         Nem kértem, hogy esküdjenek fel rám. Csak azt, hogy ha eldurvulna a helyzet legyenek a vérfarkasok a szövetségeseim. Akikre számíthatok a harcokban, akik mellettem harcolnak és nem ellenem – kortyolt nagyot a whiskyből Voldemort.

-         Ez a varázslók ügye. Én vérfarkas vagyok.

-         Én minden varázslénynek, megadom azt, hogy szabadságban élhet itt a varázsvilágban. Elismertek és elfogadottak lesznek, legyen akármilyen varázslény is az. Nem kell visszahúzódva élniük – ajánlotta Voldemort.

-         Mindenki biztonságban van tehát, csak a muglik nem? – hunyorított rá Fenrír.

-         Valahogy így igen. Hatalmat akarunk. A kiérdemelt hatalmat. Azt, hogy a varázsvilág azoké legyen akik ide tartoznak. A varázsvilágba. A varázslények teljes jogú tagjai a varázsvilágnak – könyökölt az asztalra Voldemort, s pókujjaival lágy mozdulattal végigmutatott a kocsmában összegyűlt alakokon.  Talárujja hátracsúszott a könyökéig, s elővillant vékony sápadtfehér bőre. – Ők itt mind, a varázsvilág tagjai. Nem ezt érdemelnék, hogy itt visszavonultan éljenek, sötétben, árnyékban, akár a patkányok. Aki ugyanígy gondolkodik, annak mellettünk a helye és nem velünk szemben.

-         Talán megfontolandó, amit ajánl Lord Voldemort – hümmögte Fenrir. – Az én falkám kezelhetetlen. A vérfarkasoknak irányítás kell. De nem egy megalkuvó fajta ez. Nem fogadják el az irányítást másoktól. Önállóak, önálló akaratokkal.

-         Nem kívánom, hogy én irányítsam őket. Csak azt, hogy szövetségeseim legyenek. Elég ,ha a varázslókat irányítom én – nyomatékosította Voldemort.

-         Én nem szeretem a mostani rendszert, hogy elítélnek minket, hogy bűnösök vagyunk a társadalom szemében, holott, tudják senki sem önszántából lesz vérfarkassá. Ha tehetném ma megharapnám a fél minisztériumot. Mert száműzöttek és kitaszítottak vagyunk.

-         Én békejobbot ajánlok a varázslók tömegéből. Békét, amit én hozok el. Nem lesz több megtorlás. Mert a mi világunkban mi uralkodunk. Szabadon.

-         És mi lesz a mi feladatunk?

-         Ha értesülnek arról, hogy szükségem van az erejükre a harcokban, akkor csatlakoznak hozzánk és mellettünk harcolnak.

-         Ha győzünk?

-         Nem lesz többé bujdosás. De értelmetlen gyilkolás sem. Meghagyjuk a természetüket büntetlenül mindaddig míg szándékosság gyanúja nem merül fel. Szabadon, és előítéletektől mentesen élhetnek, teljes életet.

-         S ha vesztünk?

-         Annak csak Merlin a megmondhatója. Mert csak a fátyol mögött találkozunk újra – sziszegte eltökélten Voldemort.

-         Akkor a második pohárral igyunk az ezennel megkötött szövetségünkre Lord Voldemort. Számíthat a vérfarkasok támogatására céljai elérésében, s a vérfarkasok jogainak kiterjesztésében. Úgyis tudja, ha csalódunk, annak előbb utóbb átharapott nyakak látják kárát – kacagott Fenrir Greyback.

-         Nem lesz rá alkalmuk ha rajtam múlik, ezt megigérhetem – mosolyodott el Voldemort.

-         Fiúk! Fiúk! – ordította el magát Fenrir Greyback a kocsmában. – Ürítsük poharunkat legújabb szövetségesünkre Lord Voldemortra! Tartson a szövetségünk örökre, s sebeinkre legyen gyógyító szőr e szövetség! – hajtotta fenékig a whiskyspoharat, s kezet fogott Voldemorttal. – Hol marad már az a dudás! Fújjad a talp alá valót öregem! – kurjantotta Fenrir, s csizmáját összecsapva  kezdett ugrani a megszólaló skót duda sípoló hangjára. A többi vérfarkas is csatlakozott vezetőjük táncához, s vonyító, ugató kurjantó hangokat hallatva, kezüket hátra téve ugráltak, táncoltak a kocsma fadeszkáin. Voldemort figyelte a vérfakrasok mulatozását.

-         Ez könnyen ment – jegyezte meg Rodolphus.

-         A vérfarkasokkal mindig jobb vigyázni – dőlt hátra Rabastan.

-         Szükségünk van rájuk is. Mint mindenkire. A teljes sikerhez és győzelemhez, totális vereséget kell mérnünk a jelenlegi legitim hatalomra. Nem kockáztathatunk. Csak egy alkalom adódik. S arra mindent tökéletesre akarok. A mi eszménk az igaz eszme. Ez a legfontosabb – követte Fenrir Greybacket a szemével Voldemort. – Itt végeztünk. Mehetünk tovább – hullott a galleon Rabastan tenyeréből az asztalra. Fizettek. Szövetséget kötöttek. Ideje távozni.

A Blair kastély bálterme

Gyertyák világították meg a táncoló párokat. Szarvasagancsok sokasága díszítette a falakat, felváltva a portréfestmények sorát. A fapadlón könnyedén koppantak a csatos cipők, suhogtak a szoknyaaljak, az uszályok. Fúvósok és vonósok adták a talp alá valót. Voldemort elegáns selyemtalárjában ellentmondást nem tűrő szemvillanással kerülte ki a báli meghívót követelő ajtónállót.

-         De uram értse meg ez egy zártkörű rendezvény, az önök érdekében – esedezett az, fehér kesztyűjével hevesen integetve, de Voldemort célratörőn lépett tovább a táncoló párokat kerülgetve. Fekete csokornyakkendős férfi figyelte, a bálterembe berontó alakokat. Határozott fellépésük volt, mint akik pontosan tudják hogy hová és miért tartanak. – Nem maradhatnak itt.

-         Hagyd csak Barthelemy! Majd én átveszem az ügyet – mosolygott kedélyesen a férfi. Sápadtsága Voldemortéval vetekedett. Pezsgőspoharat tartott a kezében. S végtelen szépség és nyugalom áradt belőle.

-         Sanguini! – biccentett Voldemort.

-         Rendkívül udvariatlan Lord Voldemort. Csak így betörni hozzánk. Egy zártkörű rendezvényre. Ráadásul maga teljes nyugalommal, hiszen a vére…mh nekünk már nem ízlik – fintorgott Sanguini. – De két barátját veszélybe sodorja, mert ellentétben a magáéval, az ő vérük éppen megfelelne desszertnek – villant a szeme Voldemort két kísérőjére.

-         A barátaim a védelmem alatt állnak. Ha csatlakoznak hozzám maguk is a védelmem alatt állnak majd – emelt el egy pezsgőspoharat Voldemort a tálcáról.

-         De Voldemort! Akikkel eddig szövetségeket kötött azoka a varázsvilág söpredékei, elnyomott kétes alakok. A vámpírok ellenben jól élnek. Nekünk nincsenek gondjaink. Ráadásul mi sokáig élünk – mosolygott nyugodtan Sanguini, s a táncoló párokat figyelte.

-         Valóban – követte Voldemort Sanguini tekintetét. – De mit ér a hosszú élet, ha nem ebben a kastélyban éli le, hanem az Azkaban falai között – mérte végig a szép keresztgerendás bálterem mennyezetét.

-         Sejtésem szerint Voldemort a maga üzérkedései mellé állva sokkal közelebb kerülök ehhez a maga által vázolt rémképhez, mintha minden maradna a régiben – nyalta meg az ajkát Sanguini. Egy sötét hajú nőt nézett ki magának. Azt figyelte, és ezt Voldemort nagyon jól megsejtette.

-         Ha nem támogat, talán lesz elég bizonyíték arra, hogy mégis oda kerüljön, nélkülem is – Voldemort egy borítékból előhúzva végigpergette a képeket Sanguini előtt. – A hölgyek mind készek arra, hogy tanúkkal alátámasztva eskü alatt megvallják, hogy szexuálisan zaklatta őket és ivott a vérükből. Tudja, hogy a Wizengamot nem kedveli az efféle kihágásokat, főleg ,ha azt sárvérűeken követik el. Erre igazán reakciós dühvel reagálnának – mosolygott ugyanazzal a mosollyal, amelyet Sanguini küldött felé.

-         Ön zsarol engem Voldemort – sziszegte Sanguini, lecsapva pezsgőspoharát.

-         A képek nem csak nekem vannak meg. Vigyázzon, mert sajnos többen tudnak, a vámpírok ügyeiről mint hinné. Ezeket a dolgokat előbb utóbb nem lehet takargatni. De én a Wizengamottal és az egész varázsvilággal a kezemben, rendszert tehetnék, hogy azok, akik megváltozott képességűek, azok is elfogadhatóan és nyugalomban éljenek. Mert mi vagyunk a varázsvilág. Általunk az ami. Ha ellenünk támadnak, akkor a varázsvilág lényegét támadják nem igaz?

-         De igen, az igaz – felelte kedvetlenül Sanguini. – Mit akar tőlem Voldemort? Mi nem leszünk a csatlósai. A behódolói.

-         Ugyanazt kérem, amit mindenkitől, aki önálló közösséggel rendelkezik a varázsvilágban. Szövetséget. Támogatást, ha a harcokban szükségem lenne az erejükre. Csak ennyit. Ígéretet, hogy számíthatok a vámpírokra.

-         Csak ígéret? Kötöttségek nélkül? Állandó zaklatások nélkül?

-         Csak a harcokra, ha sor kerülne, csakis a harcra, a háborúra, amit az elnyomókkal szemben vívunk. Csak ennyit.

-         Nos, ezt talán ígérhetem, Lord Voldemort. De semmi többet. AZ én köreim mások, mint a maguké. És nem kívánok másban azonosulni a nézeteivel.

-         Nekem ez is elegendő lesz – hajtotta meg magát Voldemort.

-         Brigitte kedves kérd fel az urat, egy táncra! – állította meg a hosszú barna hajú lányt Sanguini, megragadva a könyökénél.

-         Igazán nem, szükséges.

-         Egyáltalán nem vad, ne ijedjen meg Voldemort! – bazsalygott sejtelmesen Sanguini. Voldemort nagyon is sejtette el kell fogadnia a táncot, különben Sanguinit sérti meg vele.

-         Megtisztelő – hajtott fejet Voldemort. – Hölgyem? – nyújtotta a karját Voldemort, s táncba vitte a vámpírlányt. Sanguini lehangoltan járkált a teremben, Voldemort és a lány kettősét figyelte a parketten. Nem tévedett. Hamarosan maga Sanguini kérte le a nőt Voldemorttól. A kiszemeltje tehát a hálójában volt már. Voldemort átengedte a nőt.

-         Legközelebb talán már meghívóval jöhet a bálomra Lord Voldemort – ejtette kegyes gúnnyal a szavakat Sanguini.

-         Felettébb szokatlan és újszerű lenne Sanguini, de mindenképpen kellemes változásnak tekinteném – biccentett búcsúzóul a vámpírnak, s suhogó talárral távozott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés