Három hónap telt el a temetés óta. Rabastan egyre türelmetlenebbül nézte a naptárat. Nem utazott sehova. Nem érdekelte a szövetség sem, csak Dorea. A nő természetesen nem jelent meg semmilyen bálon az egész farsangi időszakban. Nem is illett volna. Dorea pedig tökéletesen játszotta a gyászoló özvegy szerepét. Rabastan végül elunta a dolgot és levélben vacsorázni hívta a nőt. A Mardekár klub éttermében foglaltatott asztalt, s a gyertyafény mellett várta, hogy Dorea eljön-e. A válasz igen volt. De mintha a nő most mégis megváratná. Stílusos késés, pontosan tíz percet késett. Rabastan felállt az asztaltól, s kézcsókkal üdvözölte a nőt, majd lesegítette róla a kabátot. Csalódottan látta Dorea Potter továbbra is feketében van.

-         Milyen italt hozhatok a hölgynek? – lépett hozzájuk a pincér.

-         Megfelel az, amit Mr. Lestrange iszik – biccentett Dorea, s elvette az étlapot. Rabastan az asztal felett fürkészte a nő arcát. – Mi az mit bámulsz? – kérdezte Dorea fel sem nézve az étlapból.

-         Rajtad a karikagyűrű – morogta rosszkedvűen Rabastan.

-         Áttettem a másik kezemre – felelte hűvösen Dorea.

-         Akkor is hordod! – Rabastannak elment a kedve a vacsorázástól.

-         Sikerült választani? – érkezett meg a pincér az asztalukhoz, Doreának külön üveg bort hozva.

-         Sült jércemell vele sült körettel – bólintott Dorea. – Te nem rendelsz? – nézett Rabastanra.

-         Elment az étvágyam – szűrte a fogai közt Rabastan.

-         Akkor két sült jércemell lesz – nézett a pincérre hidegen Dorea, s átnyújtott az étlapot. A pincér távozott, Dorea pedig egyenesen ránézett Rabastanra.

-         Úgy viselkedsz mint egy roxforti elsős – préselte a fogai között Dorea.

-         Megint szerepet játszol! Meddig akarod a Potter özvegye szerepet játszani!? – dühöngött Rabastan.

-         A hevességed inkább megrémisztett mindig is Rabastan.

-         Na ne nevettess! Nem én erőszakoltam rád magam – fújtatott Rabastan. – Mikor veszed már le a gyűrűt! – nézte Dorea egyetlen ékszerét.

-         Még nem tudom. Miért?

-         Mert így nem tudom átadni ezt! – csapta az asztalra  kettőjük közé a zöld bársonytokot Rabastan. Dorea érte nyúlt, s maga elé  húzva felpattintotta a fedelét. Gyémántköves eljegyzési gyűrű volt. Egyszerű, elegáns, finom. Rabastan hátradőlve a széken figyelte Doreát. Annyira rosszkedve volt, hogy egyáltalán nem volt képes leplezni.

-         Sajnálom, ha elrontottam az estédet – zárta le a dobozka fedelét Dorea.

-         Tizenöt éven át járattad velem a bolondját…

-         Soha nem bíztattalak, egyetlen szóval sem egyetlen tettel sem – sziszegte Dorea.

-         Hagyjuk a múltat – intette le Rabastan. – Tizenöt év. Annyi kérdésem van. Hogy Potter után. Hozzám jönnél-e feleségül?

-         Mi lesz Rileyval? – kérdezte vissza Dorea.

-         Nem ezt a választ vártam, ha már felteszem az életben egyszer ezt a kérdést. Beértem volna egy egyszerű igennel vagy nemmel – morogta Rabastan bosszúsan tologatva a borospoharát maga előtt.

-         Anya vagyok Rabastan. Riley a fiam. Tudom, hogy utáltad Pottert. Úgy érzem jogos a kérdésem, hogy utálod-e ugyanígy a fiát is? – mondta komoran Dorea.

-         Semmi bajom Riley-val. Egyébként is Szeptembertől iskolába jár nem? Az egész évet a Roxfortban tölti, az ünnepeket meg a nyarakat pedig nyilván kibírom vele, mert szeretlek. És mert a te fiad – mondta borúsan Rabastan, s belekortyolt a borba. – De ha a racionális kérdéseknél tartunk az érzelmi kérdések helyett akkor én is felteszem az enyémeket. Hogy állsz te a dologhoz Dorea? Mert én gyerekeket akarok – mondta sötéten Rabastan. Ha bárki hallgatta volna őket bizonyára megmosolyogja, ahogy szinte üzleti szerződés hangnemben diskurálnak egy meglehetősen bensőséges témáról. Dorea időt nyert, mert megérkezett a jércemell, amit kettőjüknek rendelt. Rabastan nem nyúlt az ételhez, de Dorea menekülésszerűen kezdte felvágni a húst a tányérján. – Várom a válaszodat – szólt rá Rabastan.

-         Én…én…nem tudom. Nem vagyok már olyan fiatal – kortyolt gyorsan a borból Dorea, mert úgy érezte kiszárad a torka a faggató kérdésektől.

-         Pontosan tudom, hogy hány éves vagy. Szóval ne húzd az időt jó? Vagy meg akarod várni amíg negyven leszel és esélyem se legyen ilyen igényekre tőled? – mérgelődött Rabastan.

-         Várjuk meg amíg letelik a gyászév – forgatta a fogai közt a jércemelldarabot Dorea. – És? Hányat?

-         Kettő, talán hármat – vágta fel a saját tányérján a húst Rabastan is. – mint minden férfi, én is szeretnék egy fiút. Ezt megértheted.

-         Hol fogunk élni? – emelte meg a borospoharát Dorea.

-         Hozzám költözöl – felelte egyértelműen Rabastan.

-         Hová? A Fekete Boszorkányra? – kérdezte enyhe éllel Dorea.

-         A Lestrange- kastélyba. De ha neked derogál, hogy a Lestrange-kastély úrnője legyél akkor természetesen bérelhetünk házat Londonban – felelte ridegen Rabastan.

-         És mivel foglalkozol majd? Fekete árúkkal kereskedsz, vagy rablóbandásat játszol a haverjaiddal? – dobta fel a legütősebb kártyákat Dorea, s letette az evőeszközöket a tányér széléhez. Rabastant meg sem lepte, hogy Dorea nagyon is tájékozott az ügyeivel kapcsolatban. Éles eszű nőt akart feleségül venni tudta jól, Dorea átlát rajta is mint mindenen.

-         Mi a bajod bármelyikkel is?

-         Az, hogy ha a Wizengamot elé állítanak, akkor magamnak kell az Azkabanba küldjelek, de előre figyelmeztetlek, hogy az ilyen bűncselekményekért keményebb büntetések járnak – sziszegte Dorea hideg tekintettel.

-         Mennyire kemények? – emelte fel a szemöldökét Rabastan.

-         Látványos megtorlás. Elrettentés. És egy férjemet eltemettem, nem szeretném utána küldeni a másodikat is – húzta el a száját Dorea.

-         Óvatos vagyok – felelte Rabastan. Dorea a szája széléhez érintette a szalvétát, s komoly hangot ütött meg.

-         Nem tudom Rabastan. Nem tudom, hogy hogy menne ez kettőnknek. Charlt gyűlöltem, viszont. Charl minisztériumi hivatalnok volt. Alapvetően a Wamp negyedbeli kihágásait kivéve tisztes életet élt. De Te? Hiszen minden második lépésed törvényellenes! Fogalmam sincs hogy leszek képes ezt lenyelni. Úgy, hogy én Wizengamot tag vagyok.

-         Akkor lépj ki!

-         Ezt te sem mondod komolyan – nézett a férfira sértetten Dorea. – Érted már mitől tartok? Egy fedél alatt élek akkor azzal az emberrel akit elsőként kellene Wizengamot elé küldenem. Kettős élet ez. És az ellentmondások közt nem tudom, hogy hogy fogunk tudni kikerülni mi ketten.

-         Ezzel elég lesz majd akkor foglalkoznunk – legyintett Rabastan.

-         Szeretném, ha felhagynál ezekkel a dolgaiddal – nyomatékosította Dorea.

-         Nem tudom, majd meglátom mit tehetek – felelte kitérően Rabastan. – Befejezted?

-         Igen – bólintott Dorea. Rabastan intett a pincérnek, és fizetett.

-         Nem mehettem érted, haza, hazakísérhetlek? – kérdezte rosszkedvűen Rabastan. Dorea csak beleegyezően biccentett, s hagyta, hogy Rabastan rásegítse a kabátot. Szótlanul tették meg az utat a Potter házig. Rabastan undorodva nézett fel a gyászlobogós házra. Meddig kell még ezt a komédiát játszaniuk. Dorea füstszín harisnyáján járt a tekintete, ahogy a nő bedugta a kulcsot a zárba, s benyitott.

-         Jó éjszakát Rabastan – akart elköszönni Dorea.

-         Be sem hívsz egy italra? – nézett rá kérdőn Rabastan. Dorea habozott, de Rabastan már belépett a Potter házba, s becsukta maga mögött az ajtót. Csak a gyertya ég az előszobában. Sehol senki

-         Mit kérsz? Whisky? – dobta le a kabátját Dorea türelmetlenül, s előre sietett a bárszekrényhez. Lehajtotta az italtartót, s idegesen töltötte ki az italt a férfinak. Rabastan komótosan követte.  Kivette a nő kezéből a poharat, s egy hajtásra kiitta az erős italt. Dorea megijedt a férfi szemében villanó különös fénytől. – Rabastan? – a férfi rácsúsztatta tenyerét a derekára, s közelebb húzta magához. Nem szólt semmit, csak lehajolt a nő ajkaira. Nem erőltetett semmit. Várta, hogy mit lép Dorea. Ajkai nyomására a nő ajkai szétnyíltak, s Rabastan alkohol ízű nyelve végigsimította Dorea nyelvét. Elhúzódott, s fürkészve nézte a nőt.

-         Csókolj vissza! – mormolta Rabastan, kérlelőn simogatva Dorea csípőjét.

-         Én… - nyögte Dorea.

-         Nem akarom, hogy gondolkodj, hogy tiltakozz, hogy megint veszekedj ,vagy felpofozz, ennyire lehetetlen ez? Itt van a gyerek? – nézett fel kutatva Doreára.

-         Nem, nincs – pihegte Dorea még mindig RAbastan szorításában.

-         A bejárónő?

-         Nem – Dorea még mindig lógó karokkal, kissé elhúzódva tőle mereven állta Rabastan ölelését.

-         Merlin mindenit! Akkor csókolj vissza! – tapadt ajkaival Dorea szétnyíló rózsaszirom szájára, s nyelvével bebarangolta szája minden szegletét. Ízlelni akarta a szerelem ízét. Amely után annyi éven át vágyódott. Amelyet most itt tarthatott a karjaiban, anélkül, hoyg bűnösnek kellene éreznie magát. Hogy úgy érezné meglopja egy férfitársát. Nem, most ez a nő senkié. De az övé lesz. Igen! Dorea végre engedett. S visszacsókolta. Csillagok ezrei robbantak szét, olyan erejű volt az élmény. Rabastan mohón falta a nő ajkait, olyan szenvedéllyel, amivel öntudatlanul is magával ragadta a nőt. Rabastan úgy érezte elviselhetetlen az ágyékában a feszültség, amit most érzett. Kívánta a nőt, annak minden porcikáját. Tenyere lesiklott Dorea formás kerek fenekére, s a puha halmokba markolt. Dorea belenyögött a csókjukba, s Rabastan érezte, ahogy egész testében megremeg. Dorea érezte, ahogy elönti a nedvesség, s alsóneműje egyetlen másodperc alatt átnedvesedik. Rabastan tapasztalt érintésétől. Félelmetes, hogy mit váltott ki belőle, egyetlen érintése, egyetlen csókja. Forgott vele a világ, tompa tudattal fogta fel, hogy Rabastan a kanapéig araszolt vele, s most rázuhantak a hűvös, puha bőrkanapéra. Rabastan tenyere a combján siklott felfelé, felgyűrve a térdszoknya szűk anyagát. Ajkai Dorea nyakáról csókolták le a dinnyeillatú parfümöt.

-         Menjünk fel a hálódba – zihálta Rabastan.

-         Nem lehet – súgta remegő hangon Dorea, miközben úgy érezte, hogy felrobban az ölében érzett türelmetlen vágyakozástól. Magában akarta érezni, a férfi vad szenvedélyét. S remegett a teste a férfi minden érintéséért.

-         Annyira kívánlak! Tizenöt évet vártam erre. Nem bírok tovább várni! Megőrjítesz – zihálta Rabastan, Dorea combjának belső felét buzgón simogatva.

-         Attól tartok, mégis kénytelen leszel várni – tolta el Dorea Rabastant, s lesöpörte a szoknyáját. Rabastan mellette ült a kanapén, az ölénél hatalmas halommal. S a hajába túrt.

-         Mikor?

-         A gyászév letelte után – mondta határozottan Dorea.

-         Még az idén az enyém leszel Dorea! – mondta ki ellentmondást nem tűrően Rabastan. – Tizenöt évet vártam, ez az egy gyászév már se ide se oda. De december hetedike után. A feleségem leszel! – Dorea képtelen volt válaszolni. Duzzadt ajkai még mindig bizseregtek és vágyakoztak Rabastan csókja után.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés