Rabastan úgy érezte, élete leghosszabb hónapjait élte át. Soha nem várt még semmire sem ennyit.  December tizedikére tűzték a lakodalmat. Rabastan pedig meg volt győződve róla, hogy az egész varázsvilág jobban várta az eseményt, mint Dorea. Aki továbbra is feketében, Potter karikagyűrűjével a kezén ment be a Wizengamotba, még december első hetében is, amikor pedig már szétküldték az esküvői meghívókat. Dorea egyszerűen görcsösen ragaszkodott a szabályokhoz. A szabályok pedig azt diktálták neki, hogy ő özvegy. És kötelessége gyászolni egy évig a férjét. Még akkor is, ha nem szerette. Még akkor is ha három nap múlva már ismét feleség lesz. Egy új házasságban. Nem volt túl fényes, dínom-dánom. Doreának már eleve a második házassága. És mégiscsak egy gyászév volt mögötte. Visszafogott csipkés, hosszú uszályos menyasszonyi ruhát varratott. Csak december nyolcadikán engedte meg, hogy Rabastan felhúzza az ujjára a kettejük  jegygyűrűjét. Miután végleg megvált a Pottertől kapott karikagyűrűtől. A kötelező vendéglistát állították össze. Semmi többet. Rabastant sokkal kevésbé érdekelte az esküvő. Ő már Doreát akarta. A menyasszony csak tizedikén délelőtt érkezett a Lestrange kastélyba. A fiával. Elég kínos incidens volt. Rileyt kikérték az iskolából az ünnepség miatt. De Riley hatalmas hisztit rendezett le a szertartás előtt. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy az anyja újra férjhez megy. Tiltakozón sírt és ordította, hogy ő nem akarja, nem akar bemenni, és nem akarja látni. Már az egész vendégsereg a templomban volt, Csak Dorea és Rabastan állt kint a templom előtt és próbálták megnyugtatni a gyereket. Idegtépő volt. És tehetetlenek is. Végül Dorea előreküldte Rabastant az oltárhoz, hogy kettesben beszélhessen a fiával. Rabastannak fogalma sem volt mit mondhatott Dorea a gyereknek. Látta, ahogy lehajol Rileyhez és nyugtatón beszél hozzá, hogy zsebkendőt nyújt neki, hogy fújja ki az orrát, hogy Riley meg hadakozik vele egy ideig. Aztán végül lenyugodott. A hátsó sorba ült le a templomban, de ott volt. Doreának sem lehetett könnyű. Az esküvőjén, mielőtt örök hűséget esküdne a második férjének az előző házasságából visszamaradt gyerekét kellett nyugtatgatnia. Elfogadtatnia vele, hogy az apja meghalt, és hogy ettől az élet megy tovább, és hogy az anyja szeretne még egy kicsit boldog lenni. S hogy ne csacsiskodjon itt azzal, hogy jelenetet rendez. Riley a szertartás után visszament a Roxfortba. A lakodalomban pedig még késő estig maradtak a vendégek.  S aztán. Végre ketten maradtak a Lestrange- kastélyban. Rabastan az idősebb fiú, így ő örökli a kastélyt. Ez a kastély az övé. S most már az övék. Dorea Black másodjára dobta el a nevét. Dorea Potter után most már Dorea Lestrange-ként írta alá az anyakönyvet. Ő lett az impozáns, szürkés homlokzatú Lestrange-kastély úrnője. Égtek a gyertyák Rabastan hálószobájában.  Dorea tulajdonképpen egyáltalán nem ismerte a kastélyt. Most tölti élete első éjszakáját itt. Tegnap még a Potter-házban aludt. Rabastan hálóköntösben lépett a hálószobába, reccsent a parketta a súlya alatt. Dorea az ágyból figyelte, ahogy közeledik. Komoly volt. Talán soha nem is látta ennyire komolynak és ennyire nyugodtnak, mint amilyen most volt. Mindkettejük ujján ott feszült a szép kobold ötvösmunka által készített karikagyűrű. Egyedi és különleges darab. Nem volt olyan snassz natúr mint amilyet Pottertől kapott. Nem. Ez a gyűrű növényi ornamentikás volt, ízléses, szép. Rabastan leült az ágy szélére, s tenyerére támaszkodott Dorea másik oldalán, másik kezével lassan Dorea mellkasa felé nyúlt, s szinte kínzó várakozással húzta meg a hálóinge selyem megkötőit. Masnik sűrű sora tartotta a mellkasánál össze a hálóruha két végét. De Rabastan nem sietett. Most már nincs vad tobzódás. Most már Dorea az ő felesége. Doreának elakadt a lélegzete. Rabastan meghúzta a selyemszalagot, az első masni engedett. Lebbenő szempillákkal figyelte, ahogy Dorea mellkasa emelkedik és süllyed, úgy hullámzott, mint a viharban tajtékzó tenger. Rabastan újabb masni végét fogta ujjai közé, s meghúzta, a kötés engedett. Dorea megnyalta az ajkát. Rabastan a végletekig váratta mindkettőjüket. Dorea emlékezett az első nászéjszakájára. Hol volt az ettől. Ahogy Rabastan most már szinte gyötörve mindkettőjüket a végsőkig késlelteti a kielégülést. Megremegett, ahogy megérezte, hogy újabb masni után kutat a férfi a mellkasán. Rabastan szeme fátyolosan rebbent rá. Csendben nézték egymást a gyertyafényben. Rabastan meghúzta a selyemzsinórt, a masni engedett és szétbomlott. Dorea remegő bensővel érezte, ahogy Rabastan lágy mozdulattal széthajtja a mellei elől a selyem hálóruha anyagát. Rabastan szeme le-fel járt, Dorea szeme és a mellei között, s mielőtt Dorea felkiáltott a vágytól, hogy érintse már meg, Rabastan lehajolt a melle puha halmára. Dorea leeresztve a szemhéját sóhajtott fel. Karikagyűrűs kezét a férfi hajába túrta. Csak most jött rá, hogy Rabastannak még mindig össze van fogva a haja a fekete selyemmasnival. Matató ujjaival oldotta meg a selyemanyagot, s Rabastan férfias illatú sötét haja a mellkasára omlott. Ajkai lassan fedezték fel Dorea minden porcikáját. Olyan gyengéd volt, hogy az már szinte fájt. Dorea pihegve kapkodott levegő után. Rabastan felpillantott rá. Szemében táncolt a gyertyafény, s ettől meleg és meghitt volt a fátyolos tekintet. Lassan érintette meg a bokája selymes bőrét. A selyem hálóin szegélyénél, s ujjait gyötrő lassúsággal húzta egyre feljebb és feljebb. Dorea rebbenő pillákkal viszonozta Rabastan tekintetét. Rabastan hol az ő tekintetét kereste, hol az éppen feltárulkozó női test gyönyörű vonalaiban veszett el. Dorea nem szólt semmit. Rabastan sem. Olyan csendesek voltak. S Dorea csak lassan fogta fel, hogy Rabastan miért is húzta ennyire a szeretkezést. Mert örökre emlékezetessé akarta tenni a nászéjszakájukat. Gyengéden, lágyan, lassan és szerelemmel. Rabastan csak az előtt csókolta meg mielőtt beléhatolt. De Dorea úgy érezte, hogy repül valahol a felhők között. Soha nem tapasztalta még így a testi szerelmet. Az egész öle nedves volt. Rabastan olyan könnyen siklott a nedves szétnyíló női szirmok közé, hogy maga is megdöbbent azok követelőző szívó erejétől. Egyszerre nyögtek fel, ahogy Dorea teljesen magába fogadta Rabastant. Dorea karjait Rabastan nyaka köré fonta, s egész testében hullámzott a férfi alatt. Rendkívül lelassította magát az aktust is. Dorea majd elájult minden kínzó lassú lökéstől, mohón tolta előre a csípőjét a kielégülésre vágyva, de Rabastan nem sietett. Ellenkezőleg, még tovább váratta. Ahogy ismét mélyen beléhatolt Dorea felsikoltott. A várakozás utáni édes érzést követő gyönyör sikolyával. Nem merte szóval sürgetni. Vagy tettel. Egyszerűen élvezte, hogy Rabastan most megmutatja neki milyen az igazi szerelem. Amikor nem a kielégülést hajszolja, hanem élvezi, hogy a szeretett nővel lehet. S hogy tőle kapja a gyönyört. Dorea egész teste remegve várta a kielégülést hozó lökést. Képtelen volt visszafojtani a torkán születő velőt rázó sikolyt, amikor elérte a beteljesülés mámoros pillanatát. Úgy tűnt az egész völgy, és a dombok is visszhangozták a sikoltását, de nem érdekelte. Rabastan csak erre várva feszült meg felette, mélyen Dorea méhében hintve el magvát. Pihegve rebbentek apró csókokra ajkai, végigcsókolta Dorea vállait, karjait. De Dorea képtelen volt ébren maradni. Kielégült édes álom nyomta el. Olyan, amilyen még soha az életben.

Rabastan homlokráncolva hunyorított. Mi ez a zaj? Hunyorítva nézett fel. Dorea kócos hajjal kászálódott ki mellőle az ágyból.

-         mi volt ez? – mormolta Rabastan.

-         Ébresztő. Ez az ébresztőm – ásította Dorea.

-         Minek neked most ébresztő? – könyökölt fel az ágyban Rabastan.

-         Hétfő van. Be kell mennem az irodába – gyújtott meg egy gyertyát Dorea.

-         Tessék? – kérdezett rá döbbenten Rabastan.

-         Wizengamot – felelte rá Dorea, a mosdó felé tapogatózva még száraz szemekkel.

-         A mézesheteinket töltjük és te be akarsz menni a Wizengamotba?! – dörrent Rabastan hangja.

-         Most mit vagy úgy oda – legyintett Dorea, s megengedte a csapvizet.

-         Azt hittem vettél ki szabadnapot asszony! – dünnyögte bosszúsan Rabastan, s ahogy kimászott az ágyból magára kapta a hálóköntösét.

-         A Wizengamotban nincs szünet. Ha elfelejtenéd ötven állandó tag van – mosta a fogát Dorea.

-         Biztos vannak póttagok, pótszavazók vagy mit tudom én mik – dőlt az ajtófélfának Rabastan.

-         Nem nincsenek – köpte ki a habot Dorea.

-         Nem gondolod komolyan, hogy ma bemész – nézett rá Rabastan.

-         De igen, bemegyek – mosta át az arcát Dorea.

-         Hülyének fognak nézni ugye tudod? És nem csak téged, de engem is, hogy engedtelek – dühöngte Rabastan. – Itthon maradsz!

-         A feleséged vagyok nem a szolgád – törölte át az arcát Dorea. – három napja ki sem tettük a lábunkat a kastélyból. Nekem épp itt az ideje.

-         Egy normális férj ezt nem hagyná, szóval én sem hagyom – vágta rá Rabastan, Dorea szemét forgatva nézett vissza rá a tükörben, miközben kezébe vette a szemceruzáját, hogy meghúzza a szemkontúrját.

-         Ne idegesíts, mert elcseszem – szűrte a fogai közt Dorea, miközben rutinos mozdulattal rajzolta meg az ívet a szeme körül.

-         Ilyenkor mindenki mézesheteken van. Ez a szabály, ezt így illik, mh? – nézett rá komoran Rabastan.

-         Nem jött be a taktika – emelte meg a szemöldökét Dorea. – Tudni kell határt szabni, mi a magánélet és mi a naplopás. De úgy érzem neked erről fogalmad sincs – lépett el mellette Dorea, s a gardróbszekrényből elővett egy fekete térdszoknyáját.

-         Nem mégy be! – ment utána Rabastan.

-         De! Mondtam már hogy bemegyek – Dorea tanácstalanul nézett körbe a hálószobában.

-         Hova tettem a harisnyáimat? – nézett Rabastanra.

-         A komódba – morogta Rabastan. Dorea kihúzta a felső fiókot, s kikapott egy füstszín harisnyát, s máris kezdte felfelé simítgatni a lábán, egyik lábát az ágy szélére helyezve. Rabastan leült vele szemben az ágyra, s futó puszit nyomott a nő harisnyás térdkalácsára.

-         Maradj! – morogta Rabastan.

-         Rabastan!

-         Biztosíthatlak, hogy el tudom feledtetni veled, hogy ma be kellene menned – mosolygott rá szemtelenül Rabastan.

-         Ki főz ilyenkor kávét? Te? Vagy a házimanók? – húzta fel a szoknyája cipzárját Dorea, miközben belebújtatta lábfejét a fekete körömcipőjébe. – Meghalok egy kávéért – húzta át a hajkefét a haján, majd néhány gyors rántás után visszadobta a mosdókagyló szélére. Rabastan házipapucsban kilépett a folyosóra, s becsapta maga mögött a háló ajtaját. Dorea egy ideig még nézett utána, majd keresgélni kezdett  a blúzai között. Ma egy tengerészkék ejtett vállú, harangalakú muszlinujjas felső mellett döntött. Kopogó cipővel sietett le a széles falépcsőn. Az előtérben a kabátok alatti asztalkán keresgélte. – Hova a francba tettem a mappám? – túrta hátra a haját idegesen Dorea.

-         A Lestrange házban az iratokat a dolgozószobában szoktuk tartani Milady – hajolt meg egy házimanó Dorea előtt. Dorea beharapta az ajkát. – Én jobb szeretem, ha… - Dorea zavartan nézett be az étkezőbe ,ahol Rabastan a reggelizőasztalnál ülve újságot olvasott. De valószínűleg hallotta Dorea elhaló mondatát mert elkiáltotta magát.

-         Minna! Mrs. Lestrange  mappáját hagyd az előtérben világos? – erőteljes férfihangja beharsogta a kastélyt. Dorea akaratlanul is elpirult. Még soha nem hallotta új férjes nevét és olyan szokatlan volt még. Valószínűleg a férfi is erre gondolhatott, mert hirtelen lehajtotta az újságlapot, s megjegyezte. – Mrs. Lestrange! Nehezen áll rá a nyelvem. De tetszik – kacsintott Doreára Rabastan. Dorea viszonozta a mosolyt. – A kávéd! – mutatott szemközt az asztalra Rabastan. Doreának közelebb kellett mennie, hogy lássa. Rabastannal szemközt már megterítettek a reggelihez, s ott gőzölgött a finom fekete. Csak most csapta meg az orrát az illata. Besietett az étkezőbe. Lágytojás volt. Dorea késztetést érzett rá, hogy leüljön és végigegye a reggelit.

-         El fogok késni! Menthetetlenül –dobálta a cukrokat a kávéba Dorea s sebesen kavarta a kiskanállal.

-         Ez természetes dolog. A hétvégén volt a nászéjszakád. Az lenne nagyon furcsa, ha időben érnél be – mondta Rabastan az újságja mögül.

-         Azt fogják gondolni, hogy…

-         Azt fogják gondolni, hogy újdonsült házas vagy nincs abban semmi Dorea, ha te is ember vagy – felelte Rabastan összehajtva az újságot, s az asztalra tette.

-         Szétszórt vagyok – kapkodott be pár falatot Dorea, s felhörpintette a kávéját.

-         Mint minden ifjú menyasszony, és feleség – húzta magához Rabastan a nőt.

-         Még a feleség hagyján is, de hogy ifjú – forgatta a szemét Dorea. – Mennem kell.

-         Jó menj! De adj, egy csókot! Hogy jól induljon a napunk – kacsintott Doreára. Dorea vékony szemöldöke összeszaladt a homloka közepén. De Rabastan rányomta ajkait a nőére. – Legyen szép napja Mrs. Lestrange! – simította át Dorea arcát Rabastan, s felsegítette a kabátot Doreára. Dorea kiviharzott a kastély kapuján, Lestrange címeres fogat várta. Olyan különösek ezek az új dolgok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés